S hogy nem a levegőbe beszélek, mi sem mutatja jobban, mint hogy az új oldalon máris megtalálhatjátok a harmadik kötet legújabb, második fejezetét, mely A Gwyndemere címre hallgat. Kellemes szórakozást hozzá, és ne feledjetek véleményt nyilvánítani róla!

Majd szóljatok, ha idegesítő kezd lenni ez a szavazgatás.

Nagy a kavarás a JP3 magyar címe körül, de a James Potter sorozatban ez nem ritka. (Bár ha marad a tendencia, a negyedik címe baromi egyértelmű lesz, hiszen a másodiké is az volt.) Ennek viszont igazából csak arra van kihatása, hogy addig nem szeretném létrehozni a harmadik kötet wordpress oldalát, amíg nem tisztázódik minden. Igen, jól sejtitek, ez azt jelenti, hogy a Tovább gomb mögött ott olvashatjátok a harmadik rész első fejezetét. Úgy akartam, hogy ez már az új oldalon legyen, de az az igazság, hogy én is alig várom, hogy olvashassátok és reagáljatok, és szerintem ti is. De nem hinném, hogy olyan nagy baj lenne ebből, mivel az eredeti végéig kevesebb, mint két hetünk van, addig meg max még egy fejezet, ha felkerül ezen kívül.

Elöljáróban annyit, hogy ahogy azt a szavazás alkalmával is említettem, a korai kezdés azt vonja maga után, hogy nem lesz szabályos időközönként történő frissítés, ha elkészül egy fejezet, azt felrakom. Akinek esetleg nem tetszene ez a rendszer (saját tapasztalatból tudom, milyen is tud lenni – nem jó), annak csak azt javasolhatom, hogy várja meg, amíg felkerül az összes fejezet, és olvassa el egyben. Bár én ezt tuti nem bírnám ki.

Jó mulatást a fejezethez!

A szerző előszava

Eddig történt…

Üdvözlök minden kedves olvasót! Elérkeztünk a James Potter sorozat harmadik epizódjához, amelyben drámai változásokra számíthatsz. Felkészültél? Akkor hát tartsd kéznél a pálcát és az észt, és kezdődhet a kaland!

Ha már úgymond régi motorosnak számítasz, jól tudod, mi történt eddig. Ott voltál, mikor az Alma Aleron-iak megérkeztek sajátságos repülő autóikkal a Roxfortba. Tudod, hogyan került az iskola élére az új igazgató, és ismered a múltját is. Mindent tudsz a Bajkeverőkről – beleértve Ted Lupin sötét titkát és Petra Morganstern tragikus történetét. Tanúja voltál a Marsalkó röptetésnek, a Kapuőr visszatérésének és a nagy, iskolai vitafórumnak. Röviden: felkészültél (már amennyire lehet) arra, ami rád vár.

Ha újnak számítasz a James Potter világban, üdvözöllek! Tudomásom van róla, hogy nap mint nap újabb és újabb olvasók fedezik fel ezeket a történeteket, és ha történetesen te is közéjük tartozol, remélem, legalább annyira élvezni fogod e meséket, mint én. Ha még nem olvastad a James Potter és az Ősök udvarát vagy a folytatását, akkor azt javaslom, vess rájuk egy pillantást, mielőtt folytatod, rendben? Harry Potter rajongóként el tudod képzelni, hogy össze lehet zavarodva az, aki rögtön az Azkabani fogollyal kezdi. Nos, ugyanez a helyzet a Sorsok tárházával is; az első kettő James Potter regény alapozása nélkül szinte azonnal össze fogsz zavarodni.

Sokan talán tudják, hogy a Kapuőr átka és a harmadik rész között írtam egy sokkal rövidebb könyvet, A lány a mólónt. Ez a könyv, melyet néha úgy hívnak (nem én), hogy James Potter kettő és fél, egy teljesen különálló oldalága a sorozatnak, mely James barátját, Petra Morgansternt állítja a középpontba. Legyen elegendő annyi, hogy az abban a könyvben történtek nagyban befolyásolják a Sorsok tárháza sztoriját, de egyet se félj, kedves olvasó: ezt a történetet úgy írtam meg, hogy nem muszáj elolvasni hozzá A lány a mólónt. Csak azért említettem meg, mert ha esetleg szeretnéd a teljes valójában megismerni Petra háttérsztoriját, akkor jobb ha sietsz (de legalábbis a negyedik fejezet, Az álomnapló elolvasása előtt tedd meg). A lány a mólón (The Girl on the Dock) című könyvről további információkat találhatsz a www.jamespotterseries.com oldalon.

Mint mindig, most is köszönöm mindenkinek, szerte a világon, aki élvezte ezeket a történeteket, és elküldte véleményét, bátorításét. Nélkületek ez a könyv egészen biztosan nem jött volna létre.

Most pedig, csapjunk bele! Hosszú út áll előttünk, s minden bizonnyal rengeteg kihívás, de mi készen állunk rá, igaz? Akárhogy is, már nincs visszaút. Lankadatlan éberség, kedves olvasó, távoli vidékekre tartunk, ahol akár szörnyek is leshetnek ránk.

Ahogy Albus mondaná: egyik kezedet tartsd a pálcádon, a másikat pedig a tárcádon!

Mielőtt még a Továbbra kattintanátok, emlékeztetlek benneteket, hogy a történetnek van egy Prológusa is, amelyet itt olvashattok el. (A PDF verzió tartalmazza a Prológust is.) Most pedig, hajrá!

1. Búcsú a Roxforttól

Nem is oly távol onnan a nap forrón tűzött egy széles mezőre, felmelegítette a levegőt, és zajongásra késztette a bokorban ciripelő kabócákat csakúgy, mint a közeli erdő fáin daloló madarakat. Pillangók és méhek szálltak virágról virágra, fáradhatatlanul járva maguk kis láthatatlan táncát. A hatalmas kastély árnyéka a mezőre borult, kontúrja vibrálni látszott, ahogy a túlburjánzott fű hullámokat vetett a szélben. Egy fiú széles csapást hagyva maga után robogott végig az árnyékos füvön.

- Mire vársz még? – kiáltott hátra válla fölött a fiú, Albus Potter.

- Kimentél a pályáról – kiabálta utána a bátyja, James, tölcsért formálva a kezéből. – Annál a nagy kőnél van vége, te agyalágyult! Akkora fűben nem is látod a labdát.

- Ez benne a kihívás! – felelte Albus vigyorogva. – Most varázsfocit játszunk, vagy nem?

- Nem gond – csattant fel egy lányhang a távolban. James a hollófekete hajú unokatestvére, Lucy felé pillantott, aki két facsemete mellett gubbasztott, és lassan araszolt oldalra. – A gólvonal eltávolodott tőle. Próbálok lépést tartani vele, de nem könnyű. Ó, itt is van, már megint! – Valóban, a facsemeték, amik a kaput jelezték, odébb vándoroltak a fűben, úgy használva gyökereiket, mint egy polip a csápjait. Lucy utánuk sietett, s közben fél szemét Albuson tartotta.

- Szabad vagyok, Al! – kiáltotta Ralph Deedle, felzárkózva barátja és mardekáros háztársa mellé. Vadul integetni kezdett, amire Albus nagyot biccentett, aztán belerúgott valamibe. Egy foszlott focilabda bukkant fel néhány pillanatra a fű fölött. Ralph gyorsan korrigált a pályáján, ám hiába futott, a labdát nem érte el, mivel az titokzatos módon irányt változtatott, mintha csak egy láthatatlan falról pattant volna le.

- Hé! – hallatszott Albus és Ralph felháborodott kórusa, majd a két fiú arra nézett, amerre a labda is tartott. Az nem messze egy a pálcáját lóbáló, vörös hajú lánytól ért földet, aki rögtön odaszaladt érte.

- Most varázsfocit játszunk, vagy nem? – kurjantotta, és a mező túlsó vége felé rúgta a labdát.

- Rose! – kiáltotta James, miközben az unokatestvére után eredt. – Vigyázz! Ted ott van mögötted!

Rose épp az utolsó pillanatban bukott le, mielőtt a Ted Lupin pálcájából előtörő kék molyfelhő telibe nem találta. A fiú nagyokat rikkantva csörtetett el mellette, a labda irányába, ám Rose pálcája gyorsabb volt. Egy kecses csuklómozdulat, egy villanás, és a fűben heverő elsárgult levél máris banánhéjjá változott. Ted rálépett, megcsúszott rajta, és nagy nyekkenéssel elvágódott.

- Ügyes húzás, Rosie! – bömbölte Ron Weasley a pillanatnyi oldalvonalon túlról. – Most már tiszta a pálya! James szabad, a kapusuk pedig még mindig ki van dőlve a csiklandozó rontás miatt! Alacsony passz!

Rose fogait összeszorítva rúgta a labdát James felé, aki könnyedén levette azt, és megindult vele a két kőrakás felé, ami az ellenfél csapat kapujaként szolgált. A gólvonal előtt a már-már kórosan csiklandós George Weasley fetrengett, és hasztalan próbálta kivédeni a mellette lebegő hatalmas tollpihe támadásait, mely időnként a legváltozatosabb helyeken csiklandozta meg, harsány kacagásra késztetve a férfit.

James már épp készült ellőni a labdát, mikor közvetlen mellette éles hang harsant.

- Jááá! Ereszd el a labdát! Kapd el! – Árnyékok vetültek rá, és kezek ragadták meg a haját és talárját. James próbálta félvállról lerázni őket, de nem tudta. Fiatalabb unokatestvérei, Harold és Jules körülötte keringtek játékseprűiken, feléje kapdostak, s hozzá úgy csattogtatták fogaikat, mintha repülő piranják volnának.

Amint James kimerülten felpillantott rájuk, megbotlott a talárja szegélyében, és úgy roskadt a fűbe, mint egy zsák tégla. Harold és Jules gyors pillantást váltottak, aztán a földet vették célba seprűikkel, és folytatták a támadást. A focilabda lustán arrébb gurult, George pedig erőt vett magán, feltápászkodott, és feléje iramodott.

- Barricado! – kiáltotta James, előre döfve pálcájával, épp mikor Harold mindkét kezével belemarkolt a hajába. A labda mellett apró téglafal emelkedett ki a fűből. George már képtelen volt visszafogni a lendületét, nagyot rúgott a fociba, mire az a falról visszapattanva elrepült a férfi feje fölött. George kétségbeesve figyelte, amint a labda tompa puffanással a földre esett, majd begurult a kőrakások közé.

- Gól! – kiáltotta James a levegőbe bokszolva.

- Csalás! – ellenkezett Harold és Jules, aztán csak azért is Jamesre vetették magukat, és a földre teperték. Rose elszaladt James és George mellett, és felkapta a labdát a kapuból.

- A varázsfoci első szabálya, hogy nincs szabály – emlékeztetett mindenkit emelt hangon. – James barikád bűbájjal szerezte a pontot, én pedig egy átváltoztatott banánhéjjal segédkeztem. Ez annyi mint öt pont a Hippogriff csapatnak.

- Öt pont?! – harsogta Albus mérgesen. – És ezt mégis hogy matekoztad ki?

- Egyet ér a gól – felelte Rose fölényesen, és a tenyerén kezdte egyensúlyozni a labdát –, két-két pont pedig a varázsfortélyokért jár.

- Ezek csak egypontos bűbájok voltak – vitatkozott Albus. – Álmomban is képes vagyok rájuk!

- Akkor talán meg kéne kérnünk valakit, hogy szórjon rád egy altató bűbájt – csatlakozott be a beszélgetésbe James, akinek végre sikerült elhessegetnie unokatestvéreit. – Lehet, hogy álmodban jobban is játszanál.

- Nekem legalább nem kellenek hülye kisfalak, hogy gólt lőjek – fortyogott Albus előkapva a pálcáját. – Egy pillanatig már azt hittem, a lábammal kell kapura lőni!

- Kár, hogy azok pillanatnyilag a szádban vannak – vágott vissza James, láthatóan elégedetten magával az elmés riposztért. – De ezen segíthetünk!

Albus még azelőtt látta James tervét, mielőtt az megvalósíthatta volna. Felkapta a pálcáját, és a két fiú hajszál pontosan egyszerre mondta ki a varázsigét. A két fénysugár átszelte a napsütötte mező fölötti levegőt, majd Albus és James is a magasba emelkedett a bokájánál fogva.

- Mégis mi folyik itt? – csattant fel egy női hang, mely erősen remegett a szörnyű dühtől. Az összes focista bűntudatosan lesütötte a szemét. Ginny Potter, James és Albus édesanyja szikrázó szemekkel, céltudatosan vágott át a mezőn, egyenesen a szedett-vedett focipálya irányába. A kis Lily Potter kezével a szája előtt nevetgélve követte.

- Már mindenhol kerestelek benneteket! – mondta Ginny. – Erre mit látok? Itt fetrengtek a fűben, összepiszkolva a dísztalárjaitokat! Ronald Weasley! – kiáltotta váratlanul, mikor kiszúrta bátyját, aki rémületében a válla közé rántotta a fejét. Az asszony keze ökölbe szorult. – Tudhattam volna!

- Most mi van? – emelte fel védekezőn a kezét Ron. – Unatkoztak! Én is unatkoztam! Én… odafigyeltem rájuk, hogy ne keveredjenek bajba! Különben is, George is itt van, ha nem vetted volna észre!

Ginny a fejét rázva hatalmasat sóhajtott.

- Rosszabbak vagytok, mint a gyerekek. Mindenki vissza a kastélyhoz! Csak ránk várnak. Ha nem sietünk, lekéssük a szertartást.

Egy méterrel a fű fölött a két testvér pillantása találkozott. Albus felsóhajtott, haja szénaboglyaként meredezett a föld felé.

- Én is neked, ha te is nekem – szólt. – Háromra.

James biccentett.

- Egy…

- Liberacorpus – pöccintette meg a pálcáját Ted, mire a két fiú a fűre pottyant. – Szívesen – vigyorodott el Ted, zsebre dugva a varázspálcát. – Gyertek, nem akarjátok megvárakoztatni anyátokat.

A kis csapat gyors tempóban sétált Ginny nyomában a kastély bejárata felé, ahol egy kisebb tömeg várta őket, ugyanolyan tiritarka talárokban, süvegekben és köpenyekben, mint amilyet az asszony is viselt.

- Hogy festek? – kérdezte James Rose-tól, miközben átvágtak a parkon.

A lány kritikus szemmel végigmérte, aztán gyászos hangon így felelt:

- Jól. A piszokban való fetrengés nem kihívás anyukád Laveolus bűbájának. Még annyira se, mint a fűfoltok.

James az orra alatt morgolódott.

- Mégis miért kellett felvennünk ezeket a hülye dísztalárokat? Senki sem tudja, mennyire számít formálisnak egy óriásesküvő. Hagrid szerint mi leszünk az első emberi lények, akik tanúi lehetünk ilyesminek. Még ő sem tudta, hogy kéne felöltöznünk.

- Jobb az óvatosság – jegyezte meg Ralph a magas, keményített gallérját igazgatva. – Főleg az akkora fickók esetében, akik képesek volnának eltaposni, mint egy futóférget.

James megrázta a fejét.

- Gróp és Prechka a barátaink. Ööö, legalábbis többé-kevésbé. Ők sosem bántanának minket.

- Nem is miattuk aggódom – felelte Ralph. – A rokonaikról beszélek. Meg a királyukról! Az óriás törzsekkel való kapcsolat a legjobb esetben is elég kényes tud lenni. Te mesélted, hogy egyszer Hagridot is két vállra fektették!

- Az már régen volt – vont vállat Rose. – Ne aggódj, Ralph! Lefogadom, hogy még náluk is rosszat jelent legyilkolni a násznépet.

- Legalábbis az esküvő alatt – szúrta közbe Lucy.

Ahogy közelebb értek az udvar kapujánál várakozó boszorkányok és varázslók gyülekezetéhez, James meglátta apját, Harry Pottert, aki a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola jelenlegi igazgatójával, Merlinus Ambrosiusszal beszélgetett. Egy átlagos megfigyelő akár azt is hihette volna, hogy a két férfi csupán csevegéssel múlatja az időt várakozás közben, de James ennél jobban ismerte az apját. Az idősebb Potter és az igazgató feltűnően sokat beszélgettek előző este óta, fojtott hangon, ide-oda suhanó tekintettel pásztázva a környéket. Valamiféle titokzatos témák súlya, és kimondatlan félelem lengte körbe a két férfit, még akkor is, ha mosolyogtak. James nagyjából tudta, miről van szó, még ha nem is nagyon értette a dolgot. Csak annyit tudott róla, hogy akármi is az, a feje tetejére fordult miatta az élete, mintha egy kósza Levicorpus rontás találta volna el. Mérgesen felsóhajtott, és inkább a kastély felé fordult, hogy magába szívja a látványt. A napfény vígan szikrázott az ablakok miriádjain és az ég felé nyújtózó tornyok kék paláján. Menet közben Lucy felzárkózott mellé.

- Tudod, azért igazán kár – mondta, mintha olvasott volna a fiú gondolataiban.

- Ne is mondd – motyogta sötéten James. – Holnap lesz az első tanítási nap. A tegnapi beosztásról már lemaradtunk. Valószínűleg valaki már ki is sajátította az ágyamat a Griffendél toronyban.

- Hát – felelte Lucy óvatosan –, úgy hallottam, az ágyad fejfáján még mindig ott virít a „Nyafka Potter” felirat, még ha nem is ragyog többé. Talán annyira nem rossz a helyzet.

Jamest ez egy csöppet sem derítette jobb kedvre, de azért biccentett.

- Neked könnyű. Te nem tudod, mit veszítesz.

Lucy vállat vont.

- Gondolod, hogy így jobb?

- Felejtsd el – sóhajtotta James. – Hamar hazajövünk. Apa azt mondta, talán karácsonyra már itthon is leszünk.

Lucy erre nem felelt. James a lányra pillantott, aki két évvel volt fiatalabb nála, valahogy mégis idősebbnek tűnt, érettebbnek, és furcsán titokzatosnak. Fekete szemei kifürkészhetetlenek voltak.

- Lucy – szakította félbe egy hang Jamest, aki éppen szólásra nyitotta volna a száját. Oldalra pillantott, és meglátta, hogy Percy bácsikája, Lucy apja siet feléjük csillogó, tengerkék dísztalárjában és csúcsos süvegében. – Gyere már! Nem késhetünk el. A szertartásmester vár. Hol voltál egyáltalán? Mindegy, nem érdekes. – Lánya válla köré kanyarította karját, és elvezette. Lucy cinikus mosollyal nézett hátra Jamesre, mintha azt mondaná: „ez az életem, hát nem irigylésre méltó?”

Percy ismét csatlakozott a feleségéhez, Audreyhoz. Ő épp csak egy pillantással nyugtázta Lucy jelenlétét, aztán visszafordult a mellette álló nőhöz, aki vörös talárt és egy nevetségesen hatalmas virágkalapot viselt, melyben egy élő bagoly fészkelt. Molly, Lucy kishúga unott képpel, és kissé gőgös arckifejezéssel álldogált anyjuk mellett.

James kedvelte Mollyt és Lucy szüleit, habár sokkal kevésbé ismerte őket, mint Hermione nénikéjét és Ron bácsikáját. Percy a minisztériumi munkája miatt rengeteget utazott, és ilyenkor általában a családja is vele ment. James mindig úgy gondolta, hogy az életük rém izgalmas lehet – távoli vidékek, egzotikus boszorkányok és varázslók, óriási hotelek és nagykövetségek – de sosem hitte volna, hogy egyszer vele is megtörténik. Lucy már hozzászokott, még ha ránézésre ő sem igazán élvezte a dolgot. Végül is már csecsemőkora óta a családjával utazgat, mióta egy oszakai árvaházban őt választották örökbefogadásra, még Molly születése előtt. Olyannyira ismerte már ezeknek az utaknak a megszokott rendjét, hogy kissé belefásult. James épp eléggé ismerte unokatestvérét, hogy tudja, a lány alig várta az első roxforti évével járó állandóságot és kellemes megjósolhatóságot. Ahogy ez eszébe jutott, kicsit rosszul érezte magát amiatt, hogy az előbb azt mondta, a rájuk váró út a lánynak könnyebb lesz. Ő legalább már maga mögött tudhat két teljes évet a Roxfortban, része volt kétévnyi tanórában, tanulásban, közösségi életben, és a nagyteremben elköltött étkezésekben, még ha látványos kalandok sora árnyékolta is be az élményt. Aztán épp, mikor Lucy belekóstolhatott volna az egészbe, durván elszakították tőle a reményt. Figyelembe véve a személyiségét, könnyen megfeledkezhetett róla az ember, hogy őt valószínűleg még Jamesnél is jobban megviselte a dolgok alakulása.

- Üdv újra a körünkben, James, Albus – mosolyodott el az apja, és felborzolta a fiúk haját. James elhajolt a keze elől, és morcosan lelapogatta tincseit.

- Jól van – csendült fel egy türelmetlen, női hang. James a tömeg túlsó vége felé nézett, ahonnan McGalagony professzor időnként szigorú pillantást vetett az irányukba. – Most, hogy mind jelen vagyunk, indulhatnánk?

- Vezessen minket, professzor! – szólt Merlin megszokott, mély hangján, és lehajtott fejével az erdő felé biccentett. McGalagony kurtát bólintott, és a többiekkel a nyomában megindult a Tiltott Rengeteg felé.

Nem sokkal később, mikor már mélyen bent jártak az erdő fáinak árnyékai között, Ralph szólalt meg.

- Azt hiszem, mindjárt ott vagyunk – mondta, és nagyra nyílt szemei előre meredtek. James követte a pillantását. Az ösvény, amelyen haladtak, emelkedni kezdett, míg el nem ért egy sziklás kiszögellést, amin, a fák félhomályos árnyaitól keretezve, egy hatalmas, görnyedt alak állt. Az óriás csaknem nyolc méter magas volt, karjai úgy festettek, mintha valaki beterelt volna egy falka disznót egy harisnyába, lábai pedig olyan vastagok és dús szőrzetűek voltak, hogy ránézésre azok tették ki a teljes testének kétharmadát. Ezek után az apró fej azt a hatást keltette, mintha egy szem burgonyát biggyesztettek volna az öles nyak tetejére. Az óriás hatalmas zsákvászon ruhát viselt, nagy bőrszandált, és egy akkora köpenyt, aminek elkészítéséhez legalább egy tucat medve bőrére szükség lehetett. Ahogy közelebb értek, az óriás komolyan végigmérte őket.

- A pokolba – jegyezte meg Ralph magas, remegő hangon. – Annyira tudtam, hogy csak egy ajándékot kellett volna küldenem!

Néhány órával később, mikor a nap épp lebukni készült a fák mögé, vörös alkonyatban fürdetve a világot, a boszorkányok és varázslók csoportja kimasírozott a fák közül. Arcuk sokkal kevésbé volt vidám, mint mikor a ceremóniára tartottak. James és Ralph Hagrid mellett sétáltak, aki a délután folyamán fokozatosan egyre hangosabb lett, járása pedig bizonytalanabb. A félóriás ide-oda kóválygott a csapás két széle között, egyik hatalmas kezét James fején, a másikat Ralphén nyugtatva.

- Így lesz a legjobb – szipogta Hagrid. – A leg… leges… a leges legjobb, úgy bizony. Ahogy az igazgatónő is mondta. Hol az igazgatónő? Szeretném neki megköszönni, hogy itt volt, és… és támogatta a kis Grópit, meg a… meg a… a kis Grópit, meg a csudaszép menyecskéjét.

- Már nem igazgatónő – szólt Ralph elcsukló hangon, ahogy Hagrid egy különösen bizonytalan lépést követően szinte teljes súlyával a fiúkra támaszkodott. – Tavaly óta nem az. Különben pedig itt jön mögöttünk, ne aggódj!

- Hova repül az idő? – folytatta Hagrid, miután nagyjából betájolta a kunyhóját. – Mintha csak tegnap lett volna, hogy a kis Harry, Ron és Hermo… Hermóne… Hermione lelopakodtak a kunyhómba, és segítettek vigyázni a pici Norbertkára. Most meg már mind megnőttek, ahogy Norbert is. Tudjátok, ő már igazából Norberta, eszem a zúzáját, a sárkány, akire a Charlie bátyátok szokott vigyázni. Rém rendes tőle, hogy eddig kitartott mellette, de mos’ már az ifjú házasokkal tart. Biztos láttátok, hogy úgy kuporgott Grópi lábánál, mint valami kutyus, mint a régi vadkanfogóm, Agyar. Meséltem már nektek Agyarról? Jó kutya volt. Nem mintha nem szeretném Vadászt, csak hát nehéz Agyar tappancsnyomába lépni.

Hagrid hatalmas súlya alatt James úgy érezte magát, mint egy sátorcövek. Nagy nehezen leemelte fejéről a lapátkezet, és karjánál fogva próbálta vezetni a félóriást az ajtó felé.

- Norberta nagyon szép nászajándék volt, Hagrid. Biztosra veszem, hogy nagyon boldogok lesznek együtt, a hegyekben.

- Gondolod? – bömbölte Hagrid hirtelen, és lekapta kezét Ralph fejéről, hogy elmorzsoljon egy könnycseppet véreres szemében. – Remélem. Tényleg. Az igazgatónőnek igaza volt. Asszem én most itt ledőlök egy… egy picinykét.

Hagrid egy pillanatra az égre meredt, mintha csak a naplementében gyönyörködne, aztán a teste egyre jobban kilengett, végül hanyatt vágódott, egyenesen a gondosan ápolt kertjébe, és azon is belül néhány szokatlan színű tökre. Azonnal hangos hortyogásba fogott.

- Nem lesz baja – szólt Ralph. – Ugye?

James vállat vont, majd Hagrid kunyhójának ajtajához lépett, és belökte azt.

- Dehogy, szép este van. Valószínűleg még jót is tesz neki. Viszont még sosem láttam senkit, aki ennyi mézsört döntött volna magába.

- Én igen! – felelte Ralph, miközben ő is az ajtóhoz lépdelt. – Merlin úgy vedelte azt a löttyöt, mintha csak víz volna. De rá mintha egyáltalán nem hatott volna, ellentétben a többiekkel. Talán ez is valami különleges erő, vagy ilyesmi.

- Lehet, hogy csak azért van, mert több mint ezer éves – hallatszott a ház mélyéről James morgása. – Talán el tudja valahogy osztani a piát az egész életére, így a pillanatnyi hatása elenyésző. Mit gondolsz?

Ralph nagyot sóhajtott.

- Ha lehet, inkább semmit, legalábbis Merlinnel kapcsolatban. Csak megfájdulna tőle a fejem. Viszont a kaja fenséges volt. A csirke, a kebab, minden. Ezelőtt sosem ettem kürtcsigát, főleg úgy sütve.

- Mármint sárkánytűzön pörkölve? – kérdezte James, aki épp egy hatalmas pokrócot igyekezett kiráncigálni az ajtón. – Volt valami fura utóíze, nem? Kicsit olyan volt, amilyen a bájitalszertár szaga egy esős napon.

Ralph vállat vonva kapta fel a pokróc másik végét, és segített barátjának ráteríteni Hagrid horkoló alakjára.

- Tessék. Szép álmokat, Hagrid! Jövőre találkozunk.

- Jaj, ne is mondj ilyeneket! – emelte az égre szemét James.

- Milyeneket?

James megrázta a fejét.

- Utálom, hogy állandóan emlékeztetnek rá. Gyerünk, ott van McGalagony. Ha előbb ér a kapuhoz, még képes, és büntetőmunkát ad a késés miatt, hiába nem tudjuk letölteni.

A fiúk futásnak eredtek a parkon át, és épp akkor érték utol az egykori igazgatónőt, mikor az a főbejárathoz ért. Csörtéjükkel alaposan meg is lepték a tanárnőt.

- Fiúk! – meresztette rájuk nagy, valahogy furcsán homályos bagolyszemeit. – A szertartásnak rég vége, már odabent kéne lennetek. Későre jár.

- Tudjuk, professzor… ööö… – Jamesben bennakadt a szó, mikor felnézett a magas nőre. – Ööö… csak nem…?

- Ha annyira tudni akarják, kiújult az allergiám – szipogta McGalagony, és szemét törölgetve, sietve belépett a kapun. – A levegő tele van a bábeljuhar pollenjével az év ezen szakában, ennyi az egész. Gyerünk, befelé!

Odabent Harry, Ginny és a többiek a nagyterem ajtajában álldogáltak, melyen időnként kisebb-nagyobb diákcsapatok távoztak, hogy célba vegyék a lépcsőket, illetve a klubhelyiségeket. Mikor észrevették őket, Lucy, Rose és Albus csatlakoztak Jameshez és Ralphhoz.

- Apa elintézte, hogy ma estére kapjunk egy-egy kempingágyat a hálókba – mondta Albus egy süteményt majszolgatva, amit a nagyteremben zsákmányolt.

- Na és mi lesz Charlie-val, Julesszel, Harolddal meg a többiekkel? – kérdezte James.

- A ma éjszakát még otthon töltik. Nincs értelme itt maradniuk holnap reggelig. Nem mintha nekik menniük kéne akárhova is.

- Ne is mondd! – emelte fel a kezét Rose. – Olyan irigy vagyok rátok, hogy alig bírom. Ti elmentek egy hosszú vakációra, én meg itt maradok a számmisztikával, bűbájtannal, meg Debellows idióta SVK óráival.

- De hiszen te szereted a számmisztikát – vonta össze szemöldökét Ralph.

A lány dühösen felhorkantott.

- Csak mert jó vagyok benne, még nem jelenti, hogy szeretem is.

- Gondolkodás nélkül helyet cserélnék veled – zúgolódott Albus. – Nekem semmi kedvem nincs részt venni ezen a hülye úton.

- És szerinted most ettől jobb? – fortyogott Rose. – Ennél igazságtalanabbat el sem tudnék képzelni.

Az előcsarnok túlsó falától Hermione szólította meg a lányát.

- Te és az öcséd menjetek fel, Rose. Holnap az első iskolanap. Hát nem izgalmas?

Rose lesújtó pillantást vetett az anyjára, aztán sötéten Jamesre, Ralphra és Albusra meredt. Lucy kedvesen megütögette unokatestvére karját.

- Rengeteg képet készítek neked, Rose. És írni is fogunk. Igaz? – Jelentőségteljesen a fiúkra pillantott, akik a padlót rugdosva beleegyezés félét mormoltak.

Rose szkeptikus képpel bólintott.

- Jobb lenne, ha mind felmennétek – biccentett a fiainak Harry Potter. – Lily velem és anyátokkal alszik, a Szükség szobájában. Nem akarunk mindenkit felverni, mikor indulni kell.

Albus mozdulatlanná dermedt.

- Mégis mikor indulunk?

- Azt hiszem, fél hatkor találkozhatnánk a főbejáratnál – javasolta Harry a többi felnőttre nézve, akik egyetértőn bólogattak.

- Ez egyre rosszabb és rosszabb lesz – morogta James.

- Igazán gyönyörű esküvő volt – sóhajtott Ginny, eleresztve füle mellett James megjegyzését. – Legalábbis a maga módján; nem gondoljátok?

- Minerva – mosolyodott el Harry, és kissé közelebb hajolt az idős tanárnőhöz. – Csak nem…?

- Allergia! – csattant fel McGalagony, meglengetve zsebkendőjét. – Attól könnyezik a szemem.

Harry bólintott, majd átkarolta a professzor keskeny vállát, és elvezette őt a tanári szállások irányába. Ginny, Ron és Hermione halkan beszélgetve követte őket.

Hamarosan Albus és Ralph is elbúcsúzott a társaságtól, és eltűntek a pincébe vezető lépcsősor bejáratában. James és Lucy csatlakoztak Rose-hoz, és együtt felsétáltak a Griffendél klubhelyiségéhez.

- Humdrugula – vetette oda kurtán Rose a Kövér Dámának. A keret kitárult, és a klubhelyiségből előtörő hatalmas hangzavar csaknem hanyatt döntötte a csapatot.

- Nekem még a jelszót sem mondták meg – zúgolódott James Lucynek, ahogy átmásztak a portrélyukon.

- Jelszót csak a diákok kapnak – dalolta vígan a Kövér Dáma a vászon túlsó felén. James bosszúsan forgatta a szemét.

- James! – kiáltotta valaki. – Én kaptam az ágyad! Hát nem klassz?

James a hang irányába pillantott, és a vigyorgó Cameron Creeveyt vette észre, aki a klubhelyiség közepén lévő kanapén kuporgott, két riadtan pislogó elsőéves között. – Rajta van a neved, meg minden. A haverok persze megpukkadnak az irigységtől. Épp a tavalyi kalandokról meséltem a gólyáknak. Emlékszel, mikor leosontunk Roxmortsba a fúriafűz alatti járaton? És a farkasra a visszaúton?

- Csak az rémlik, mikor dobtál egy hátast rémületedben – felelte James komoran. Rose belebökött könyökével az oldalába, ám Cameront láthatóan nem lehetett kizökkenteni.

- Látjátok? – fordult vissza az elsőévesekhez. – Nem megmondtam? Fantasztikus volt.

James a fejét rázva csatlakozott Rose-hoz, aki már helyet foglalt az egyik sarokasztalnál Ted Lupin és még néhány barát körében. Lucy kíváncsian nézelődve követte, ám arca mindvégig hűvös és figyelmes maradt.

- Szevasz, James, Bajkeverő tisztelgés! – köszöntötte Damien Damascus. Tenyerét az arca mellé emelte, és kinyújtott kis- és mutatóujját úgy tartotta, mintha manófülek volnának. Rose, Sabrina Hildegard és Ted is így tett, s hozzá kötelességtudóan kinyújtották a nyelvüket. James is végrehajtotta az üdvözlést, ám nem sikerült túlságosan lelkesre.

- Ínséges év vár a Bajkeverőkre – szólt Sabrina, majd tovább folytatta az asztalon heverő újságlap hajtogatását. James úgy vélte, valószínűleg egy fúrót készít. – Most, hogy Ted után Noah és Petra is kilépett a nagybetűs Életbe, James meg lelép bratyizni az Államokba, mi lesz velünk?

- Igen – kontrázott rá Damien gunyorosan. – Mi ez az egész?

James már nyitotta volna a száját, ám Ted megelőzte.

- Ott van minden a címlapon, nem? – Kihúzta a Reggeli Prófétát Sabrina könyöke alól, széthajtogatta, és az asztalra terítette. James már ezerszer is látta a főcímet, mely hatalmas betűkkel hirdette: H. POTTER ÉS AZ AUROROK CSATLAKOZNAK A NEMZETKÖZI NYOMOZÁSHOZ. Alatta egy mozgó fénykép James apjáról és Titus Hardcastle-ről, amint egy pódium előtt állnak, vakuk kereszttüzében. A fotó melletti alcím így szólt: ÚJABB MUGLI VEZETŐK TŰNTEK EL: A MINISZTÉRIUM CÁFOLJA, HOGY A V.E.F.F. MAGÁRA VÁLLALTA VOLNA AZ EMBERRABLÁSOKAT. A VILÁGHÍRŰ NEW YORK-I FELHŐKARCOLÓRA VENEZUELÁBAN TALÁLTAK RÁ – A MUGLIK AZ „IDEGENEKET” VÁDOLJÁK.

- Az egész ügy nemzetközivé vált most, hogy itt és az államokban is sorra tűnnek el emberek – sóhajtotta Ted. – Egy kicsit sem irigylem a papádat, James. Egy dolog elhitetni az amerikai sajtóval, hogy a kis, zöld emberkék csórták el azt az épületet, de összeegyeztetni egy csomó külföldi ügynökség munkáját, egészen más dolog. Mintha sakkozni tanítanál egy tohonya turkát.

Damien kérdőn mérte végig Tedet.

- Honnan tudsz te ilyeneket, Lupin?

- Van egy ilyen dolog, hogy „olvasás” – legyintett Ted. – Petrától tanultam. Néha neked is ki kéne próbálnod!

- Most már Morgan, emlékszel? – javította ki Sabrina anélkül, hogy felpillantott volna. – Morgannek hívja magát azóta, hogy eljött a nagyszülei házától.

- Erről jut eszembe – ült fel hirtelen Ted. – Ő és az új igazgató per pillanat épp komoly beszélgetést folytatnak az utóbbi irodájában. Hallottam, amint az öreg említette Harry bácsinak, és Petra sem tagadta le, mikor rákérdeztem a szertartás után. Úgy látszik, még mindig nem teljesen tiszta, hogy jöhet-e a kis családi vakációtokra, Potter.

- Hogy érted? – meredt James a zsebében turkáló Tedre. – Most már nagykorú. Nem akadályozhatják meg, ha utazni akar.

- Gondolod? – morfondírozott Damien. Hátradől a székén, és ujjait összetámasztotta az álla alatt. – Mármint nem mindegy, hogy visszatartják, vagy visszatartják, ha érted, hogy értem. Végül is most, hogy mindkét nagyszülője meghalt, adódhatnak jogi kérdések. A mugli rendőrség nemigen tud az ügyről, hála Merlinnek, de attól még nem minden csupa napfény meg vidámság. Amit azon a farmon láttunk… nos, fogalmazzunk úgy, hogy annak fényében Longbottom professzor csattanó tövisgyökere közönséges nárciszsalátának tűnik. A mi Petránk bonyolult kis boszorkány, ha engem kérdeztek.

- Ez még nem jelenti azt, hogy bármi szörnyűségest követett volna el – húzta ki magát James. – Ő és a húga szerencsések, hogy eljöhettek onnan. Úgy hallottam, elég rohadt egy hely volt.

- Azóta nálatok laktak, igaz? – vonta fel a szemöldökét Rose. – Elmesélték, mi történt aznap?

James ismét hátradőlt, és körbenézett a klubhelyiségben.

- Nem igazán. Petra annyit mondott, hogy a nagyapja felhagyott a varázslással a mugli felesége kedvéért. A nő egy igazi szipirtyó volt, azt hiszem, Phyllisnek hívták. Állítólag Phyllis megpróbálta elküldeni Petra húgát, Izabellát valami visszamaradottaknak fenntartott munkafarmra. Petra szerint csak azt tették, amit kellett, hogy együtt kijuthassanak onnan.

- Felteszem, ez is az igazság – bólintott Damien. – Csakhogy nem a teljes igazság. Ez tuti.

- Te mit tudsz? – fordult a fiú felé James.

- Nem sokkal többet, mint te, de ahogy mondtam… valami olyan mágia folyik a háttérben, amilyet még életemben nem láttam. Merlin megesketett minket, hogy tartjuk a szánkat, és nekem ezzel nincs is bajom. Valószínűleg úgysem hinnéd el. Csak egy a biztos: ha Petra tette, akkor nem az a Petra, akiről azt hittem, hogy ismerem.

- „Morgan” – kotyogta közbe Sabrina ismét, majd a magasba emelte a gondosan meghajtogatott fúrót. – Mit mondasz, Lupin? Készen állsz egy hatkörösre a mindenkori bajnok ellen?

- Most nem – hárította el a kihívást Ted, majd az asztalra ürítette zsebe meglehetősen tetemes tartalmát. – Bajkeverés van folyamatban. Hol is vannak…?

James, Lucy és Rose az asztal fölé hajoltak, miközben Ted mélyen beletúrt a kacatok közé. A holmik alól hirtelen egy origami-béka szökkent elő, aztán a lábát húzva eloldalgott. Mindenízű drazsé és kósza knútok gurultak mindenfelé.

- Aha! – kiáltott fel Ted diadalmasan. Megmarkolt egy ezüstszín szalaggal bekötött bársonyzacskót, és hátradőlt. – Közelebb, bajtársak. Ez biztos elnyeri a tetszéseteket.

Sabrina félretette a fúrót, és összevont szemöldökkel figyelte, amint Ted kibontja a kis zsákot.

- Telefül? – pislogott a tartalmára. – Mit akarsz ezekkel? Azt mondtad, Morgan és az igazgató az irodában vannak. A kastély másik felén.

- Ácsi, kicsi lány – villantott rá Ted egy hamiskás mosolyt. – Ez a legújabb Telefül 2.0, beépített távérzékelő bűbájjal. Csak jelöld ki a tárgyat, amit adóként szeretnél használni – esetünkben egy ártatlan mentolos cukorkát, amit a kastélyba visszafelé csúsztattam észrevétlenül az igazgató zsebébe –, és voilá! – Ennél a pontnál Ted a metamorf tulajdonságával felvette George arcát, s hozzá remekül utánozta a férfi fertőző lelkesedését. – Instant tiltott audiomegfigyelés szemfüles fülelőknek. – Visszaváltoztatta arcát, aztán a markába öntött párat a hússzínű tárgyakból. – Ezek még csak a prototípusok, de megvan a haszna, ha az ember a Dupla W-nél melózik.

James elvette az egyik szerkentyűt, és alaposabban is szemügyre vette. Ránézésre habszivacsból készült, és egy nagy fület formázott.

- Mit kell csinálni vele?

Damien hümmögve forgatta a maga példányát.

- Hát, lehetőleg ne edd meg. – Kísérletképpen beledugta a szivacsfület a sajátjába, és hallgatózott egy sort. A szeme csakhamar tágra nyílt. – Működik! – súgta félhangosan. – Hallom őket!

A Bajkeverők és Lucy egy emberként kapták fejükhöz a telefüleket. James észrevette, hogy az apró szerkezet formáját úgy tervezték, hogy tökéletesen illeszkedjen a hallójáratába, így kéz nélkül is lehetett használni. Beleszuszakolta hát fülébe, aztán hátradőlt, és lélegzetvisszafojtva próbálta kivenni a távoli hangokat.

- Ők azok? – kérdezte Sabrina hunyorogva. – Nehéz megmondani.

Ted biccentett.

- Ők, csak távol vannak. Figyelj!

James kisujját beledugta a másik fülébe, hogy kizárja a klubhelyiség zajait. Halványan ki tudta venni az igazgató morgós baritonját, amire Petra reszketeg tenorja felelt. Lassanként a hangok kitisztultak.

- Bármily szerencsétlenül alakult is, ami azt illeti, pillanatnyilag sokkal kevésbé érdekel a módszer, amit az erőd fejlesztésére választottál – mondta az igazgató –, mint az álmaid. Azt tapasztaltam, hogy az ilyesminek gyakran megvan a maga jelentése, még ha nem is azonnal értjük meg.

- Csak egy álom – válaszolt Petra halk, távoli hangon. – Már korábban is volt részem benne, csak fordítva. Régebben olyan döntésekről álmodtam, amikről azt hittem, meg akarom hozni őket. Most olyan tragédiákat látok, amelyeket épp csak, hogy elkerültem. Igazából még örülök is nekik. Emlékeztetnek.

- Mármint mire? – hallatszott ismét Merlin nyugodt, megfontolt hangja.

- A döntés hatalmára. És arra, hogy a legapróbb tett is mérhetetlen következményekkel járhat.

Merlin hangja jelentőségteljesen elmélyült.

- És most már tudja, milyen igaz ez, kiváltképp önre, Miss Morganstern. Vagy jobb szeretné, ha a másik nevén szólítanám?

Hosszú szünet következett. Jamesnek már épp megfordult a fejében, hogy talán a telefül mondta fel a szolgálatot, mikor újfent felcsendült az igazgató hangja.

- Puffasztott csokimuffin borzasfűvel – mondta lassan, mintha a szavakat ízlelgetné. James döbbenten pillantott fel. Tekintete találkozott Lucyével, aki tanácstalanul vállat vont, és kissé megrázta a fejét. Merlin hangja folytatta, de olyan halkan, hogy Jamesnek igencsak hegyeznie kellett a fülét, hogy mindent halljon. Koncentrációtól megfeszülten hajolt az asztal fölé.

- Hogy elkerüljük a túlságosan átható aromát, csak szárított, alaposan átszitált, majd porított borzasfüvet használjunk. Keverjük össze két rész cidere kivonattal és egy csipet teaszirommal. Háromcseppenként adagoljunk hozzá rumot, míg a massza gyúrhatóvá nem válik…

Ted dühösen meredt maga elé az asztallapra, s mikor észrevette, hogy James őt nézi, ő is megvonta a vállát.

- Úgy hangzik, mint valami recept – súgta Damien. – Miért tanítja Petrát muffinsütésre?

- Azért – dörrent fel Merlin olyan hangosan, hogy James ijedtében a füléhez kapta kezét –, mert a csokimuffin készítése olyan értékes tudás, melyet minden boszorkánynak és varázslónak érdemes elsajátítania.

Mikor végre sikerült kihalásznia füléből a szerkezetet, James megfordult, aztán rögtön hátrahőkölt, mikor meglátta, hogy Merlin ott áll közvetlen mellette, kezében egy hatalmas szakácskönyvvel. Merlin mosolygott, ám ez a mosoly nem az a fajta volt, amivel szemben szívesen ücsörög az ember.

- Végül is – folytatta az igazgató, végignézve az asztalon szétszórt szivacsfüleken –, ki tudja, milyen feladatok elé állít bennünket a szükség és a sors. Igaz is… – Kivett valamit a talárja zsebéből, és előre nyújtotta. – Úgy hiszem, ez az öné, Mr. Lupin. Az lesz a legjobb, ha ezt… hogy is mondják? Bedobom a közösbe. – Azzal Ted holmijainak halmára ejtette az elvarázsolt mentolos cukrot.

- Szép jó estét, igazgató úr! – villantott fel Damien egy széles mosolyt. – Élvezte az esküvőt, uram?

- Ne fáradjon, Mr. Damascus – felelte Merlin, majd becsapta a szakácskönyvet. – Épp elég gyanakvással élek ön felé, ami az egész évben kitart. Jó estét, diákok, Mr. Lupin.

Sarkon fordult és távozott, mentében elhaladt Petra mellett, aki ekkor lépett be a portrélyukon. Merlin jelentőségteljesen feléje biccentett, a lány pedig kissé vonakodva viszonozta a gesztust.

- Volt egyáltalán valami igazság abban, amit hallottunk? – kérdezte Ted Petrát, mikor az James és Lucy között helyet foglalt az asztalnál.

- Attól függ, mikor kezdtetek hallgatózni – felelte a lány, kerülve a pillantását. – Nagyjából akkor kezdett árnyékolni titeket, mikor visszaindultunk a klubhelyiségbe. Tudjátok, Merlin szeret sétálni beszélgetés közben.

Ted keserűen bólintott. James tudta, hogy a fiú tagja volt a csapatnak, akik kimentették Petrát a nagyszülei farmjáról, és abban is biztos volt, hogy Damien igazat beszélt, és sokkal több bújik meg a történtek hátterében, mint amit a nagy többség tud. Merlin mindenkivel elbeszélgetett, akik részt vettek Petra szöktetésében, s ők azóta folyamatosan titkolóznak. Ahogy Ted kezdte összeszedni a telefüleket, úgy tűnt, valami kimondatlan dolog történt közte és Petra között.

Rose tért először magához.

- Na és, engedik, hogy az Államokba utazz, Petra?

- „Morgan” – javította ki ismét Sabrina.

- Nem gond – mosolyodott el Petra. – Nektek még mindig Petra vagyok. Morgan inkább egy… belső személyiség.

Damien biccentett.

- Mint annak a pasasnak a Szellemes szálldosók bandából, aki Uriak Hollingsworthról egyszerűen csak Dûmra változtatta a nevét. Amolyan életszemlélet féle, igaz?

- Fogd be, Damien – taszított egyet a fiún Rose. – Szóval, mész az Államokba, vagy sem, Petra?

- Megyek – biccentett Petra. – Izzy is velem jön. És azt hiszem, egy ideig ott is maradunk.

- Mármint karácsonynál is tovább? – kérdezte James. – Csak mert mi remélhetőleg akkor jövünk haza.

- Nem hinném, hogy karácsonyra itthon lennénk, James – szólt Lucy bűnbánóan. – Sajnos már van tapasztalatom az ilyenekben.

- És ki ez az üdítően gyakorlatias újonc? – kérdezte Damien élénken, és közelebb hajolt Lucyhez. James leeresztett, de csak egy egészen kicsit, tekintetbe véve Petra közelségét. – Az unokahúgom, Lucy. Elvileg idén kezdett volna, habár szerinte a Hollóhátba került volna, vagy a Mardekárba.

- Látszik is rajta – bólogatott Damien. – Ott van az a kis szikra a szemében. Örülök a találkozásnak, Lucy unokahúg.

- Úgyszintén – biccentett rá Lucy gyakorlott udvariassággal.

- Meséljétek már el, hogy is van ez az egész – mondta Ted. Hátradőlt a székén, és összefonta karját a mellkasa előtt. – Roxfort egy bentlakásos iskola. Akkor sem kéne a szüleitekkel mennetek, ha az egész évre maradnának is. Akkor mégis miért?

James felsóhajtott.

- Anya ötlete volt – kezdte. – Nem akart olyan sokáig olyan távol lenni Albustól és tőlem. Nem túlságosan örült neki, mikor megjött apa kihelyezési parancsa, ráadásul magától a minisztertől. Mostanában elég egyhangúan teltek a napok az aurorparancsnokságon. Egyszer Longbottom professzor azt mondta a papámnak: a béke unalmas tud lenni egy auror számára. Azt hiszem, a család egyszerűen csak hozzászokott a jóhoz. Most meg, hogy a világ befűtött egy kicsit… – James kitárta a karjait.

- Egész háztömbök elhoppanálása egy vízesésbe eléggé fel tudja zaklatni az embereket – jegyezte meg bölcsen Damien.

- Az én mamán ugyanúgy viselkedik, mint a tiéd, James – mondta Rose. – Hallottam őt és apát erről beszélni. Szerintük azért igazán félelmetes ez a helyzet, mert az emberek már elfeledkeztek arról, milyen volt a világ, mikor még Tudjátokki élt. Most már hajlamosak mindenféle maszlagot bevenni, és kezdik megkérdőjelezni a varázsvilág működését.

- Mint Tabitha Corsica, meg az az eszement Haladó elem – mordult fel Ted. – Különben nem hinném, hogy azok odébb álltak. Legalábbis nem örökre. Olyanok, akár a falakban megbújó csótányok. Előbb vagy utóbb visszajönnek, és ha így lesz, hozzák a haverjaikat is.

Sabrina felvette az újságot, és átfutotta a szalagcímet.

- Gondoljátok, hogy ez a Veff nevű fickó áll az egész mögött?

- A Veff nem egy fickó, Sabrina – bökött a lapra Ted. – Egy szervezet.

- Varázslók Egyesült Felszabadítási Frontja – mondta Lucy. – Láttam pár plakátjukat Londondban. Egyenlőséget hirdetnek, bármi áron, meg ilyesmi. Elméletileg nemzetköziek, több ezren vannak, de apa szerint ez nem igaz. Azt mondja, valószínűleg csak pár fura szerzet, akik egy pincében gyűléseznek.

- Miért állítanák, hogy mugli politikusokat rabolnak, ha nem így van? – rázta a fejét Rose, és végignézett az asztalnál ülőkön. – Még ha így is van, miért teszik?

- Dunsztom sincs – felelte James a homlokát ráncolva. – De nem is érdekel. Csak annyit tudok, hogy mindenki fel van pörögve, apát valami nemzetközi nyomozásra állították rá, anya pedig aggódik, hogy valami történik vele, velünk vagy mindenkivel. Apa szerint karácsonyra az egész ügyet lezavarják, de Lucynek valószínűleg igaza van. Senki sem tudja, meddig tart majd. Addig is, anya egy helyen akar tudni bennünket, de legalábbis egy kontinensen.

- Deedle is megy, nem? – kérdezte Ted Jamest. – Az ő apja már járt egyszer ott, meglátogatta Kőfalat, Franklynt, meg mindenkit az Alma Aleronban. Ellenőrizte a biztonsági rendszert és a mugliriasztó technikákat. Most is ezért megy?

- Gondolom – vont vállat James. – Fogalmam sincs.

- Nos – állt fel Lucy nagyot nyújtózva –, ha bármelyikünk is menni akar, jobb lesz, ha lefekszünk. Mutatod az utat, Rose?

Rose felkelt, és felvezette unokatestvérét a lányok hálótermeibe vezető lépcsőn. Lassanként a többi Bajkeverő is felkerekedett, ásítozva tolták el székeiket az asztaltól, és nyikorogva tették vissza.

- És veled mi a helyzet, Petra? – fordult Damien a vele átellenben álló lányhoz. – Mi vár ott rád?

James Petrára pillantott, aki halvány mosolyt villantott Damienre, aztán vállat vont.

- Nem tudom – felelte, majd búsan körbenézett a klubhelyiségben. – Miért, itt mi vár?

Másnap reggel James arra ébredt, hogy valami kaparja a kempingágya melletti ablakot. Álomittas fejjel felült, és néhány másodpercig értetlenül meredt maga elé; fogalma sem volt róla, hol lehet. Az éjszaka csendjében a kempingágy fölé boruló sötét árnyak már-már fenyegetőnek tűntek. Valahol égett egy gyertya, de hogy hol, azt James nem láthatta a mellette lévő baldachinos ágytól. Valami ismét megkopogtatta az ablakot. James megfordult, és a szemét megerőltetve próbálta kivenni, mi az. Az üveg másik oldalán Nobby, James gyöngybaglya türelmetlenül szökdécselt.

- Mit akarsz? – súgta James ingerülten, miközben kinyitotta neki az ablakot. Nobby beugrott a szobába, aztán előre nyújtotta lábát, és megmutatta gazdájának a lábára kötözött kis papírlapot. James kioldozta a spárgát, amivel a levél rögzítve volt, aztán kitekerte a pergament.

Ébren vagy már? Kétlem. Tíz percen belül találkozzunk a rotundánál. A hajón reggelizünk.

Anya

James összegyűrte a lapot, és a kempingágyra hajította. Ásítozva felkelt, és kezdett átöltözni.

- Várod már a kis vakációt, Potter? – szólt valaki halkan. James, aki épp akkor próbált belebújni a nadrágjába, megdermedt, aztán fél lábon ugrálva kereste a hang forrását, míg vissza nem esett az ágyára. Nobby nagyot ugrott az ablakpárkányon, majd felháborodva csapkodni kezdett a szárnyával.

- A fenébe is, Malfoy – rázta a fejét James. – Te sosem alszol?

- Kicsit irigyellek – morfondírozott Scorpius Malfoy. Az ágya fejtámlájának dőlve ült, az ő éjjeliszekrényén égett a gyertya. Lejjebb eresztette a könyvet, amit eddig olvasott, és szemüvege fölött Jamesre meredt. – Mégis, úgy tűnik, te egyáltalán nem várod az utat. Nehéz elhinnem, hogy annyira hiányozni fog egy újabb sikertelen kviddicsválogatás.

James már kezdett hozzászokni Scorpius lekezelő beszédstílusához. Most is csak felsóhajtott, végre teljesen felhúzta a nadrágját, aztán a cipőjéért nyúlt.

- Talán. Nem is tudom.

- Van egy sejtésem, Potter – mondta Scorpius. Figyelmét látszólag visszafordította az ölében heverő könyv felé. – Akarod, hogy megosszam veled?

James bekötötte cipőfűzőjét, és erősen meghúzta a csomót.

- Van rá mód, hogy ne tedd?

- Szerintem nem is vagy olyan zsémbes az út miatt, mint amilyennek mutatod magad – mondta Scorpius halkan. – A nyilvánvaló okok miatt.

James kurtán biccentett.

- Beindultak a Malfoy-féle ösztönös megérzések? A jövő heti lottószámokat nem tudod?

- Petra Morganstern is veled és a családoddal tart, igaz? – csukta be végre a könyvet Scorpius. – Ő, és a mugli húga is.

- Igen – felelte James, miközben utazótáskájába tömte pizsamáját, majd becipzárazta azt. – És?

- Ugyan már, Potter, hiszen nem titok, hogyan érzel iránta. Mikor tegnap este leült melléd, olyan vörös lett a képed, hogy gesztenyét süthettünk volna rajta.

- Fogd be! – mordult fel James sértődötten. – Megőrültél.

- Mindössze a nyilvánvalót mondom – vont vállat Scorpius. – Semmi gond nincs ezzel. Ha engem kérdezel, nagyon bájos lány. Csak légy óvatos vele.

- Igen, tudom – motyogta James kissé lecsillapodva. – Rose már figyelmeztetett, hogy ne mondjak semmi olyasmit, amivel elronthatnám a barátságunkat. Tudom. Nem vagyok komplett idióta.

- Nem erre gondoltam – nézett James szemébe Scorpius. – Gondolod, hogy a legkevésbé is érdekel a barátságod Petra Morgansternnel? Fontosabb dolgok is történnek a világban, ha eddig nem vetted volna észre.

- Észrevettem – mondta James, aztán értetlenül megvonta a vállát. – De nekem mi közöm van ehhez?

- Talán semmi – felelte Scorpius összeszűkülő szemekkel. – Te… te vagy. De az utóbbi két évben előszeretettel tenyereltél bele a világ ügyeit befolyásoló történésekbe, ami néha jól sült el, néha nem. Úgy látszik, a végzet szívesen helyezi a Pottereket a történelem alakulásának kellős közepébe. Én csak azt mondom, hogy ha esetleg újra megtörténik, ez alkalommal talán nem kéne úgy… háborognod.

James fáradtan megrázta a fejét, és a vállára lendítette a táskát.

- Ez most nem az én kalandom – mondta, miközben átvágott a hálótermen –, hanem az apámé.

- Szóval még mindig ez a lemez – vonta fel a szemöldökét Scorpius szarkasztikusan.

- Majd találkozunk, Scorpius – köszönt el James a lépcső tetejéről. – Remélem.

- Jó utat, Potter – legyintett a másik fiú, aztán újra kinyitotta a könyvét. – Csak emlékezz arra, amit mondtam.

James homlokráncolva meredt rá, de úgy tűnt, Scorpiusnak nincs más mondanivalója. James vállat vont, és lesietett a lépcsőn.

- Az unokatestvéred, Lucy, már lement – hallatszott egy távoli, elhaló hang a középső kanapé felől. Ahogy közelebb ért, James meglátta, hogy Cedric Diggory szelleme ül ott. – Azért küldtek, hogy ha Nobby kudarcot vallana, ébresszelek fel.

- Alapos banda, mi? – mondta James, de képtelen volt visszafojtani egy mosolyt. Scorpiusnak igaza volt. Most, hogy eljött az idő, kellemes izgatottság bizsergette a bensőjét.

- Jó mulatást, James – biccentett Cedric, mélyen James szemébe nézve. – Életemben mindig is szerettem volna látni az Államokat. Majd mesélj róla, mikor visszajössz.

- Fogok, Ced. Viszlát!

A portré könnyedén kitárult, és mikor ismét becsukódott mögötte, James hallotta a Kövér Dáma halkan fütyülő horkolását. A válla fölött vetett a sötétségbe burkolózó festményre egy utolsó pillantást. Idén nem lesznek jelszavak a klubhelyiséghez, gondolta, és várta, hogy vajon ismét jelentkezik-e az a tompa fájdalom, ami előző este gyötörte. Nem lesznek SVK órák Debellows professzorral és vesszőfutással, sem kiadós lakomák a nagyteremben, a lebegő gyertyák és elvarázsolt mennyezet alatt. Hóborc komisz tréfáiban és McGalagony professzor szúrós pillantásaiban sem lesz része, ahogy hétvégi teában sem Hagrid kunyhójában.

Szomorú volt, de közel sem annyira, mint amire számított. Hiszen ezek helyett új élményekben lehet része, legalábbis idén. Még nem tudta, miket lát majd, ám nem meglepő módon, épp ez tette olyan izgalmassá. Talán nem csak jó dolgok fognak vele történni, de mindenképpen figyelemre méltók, és mikor hazatér, a hátra maradtak alig fogják várni, hogy hallják a történeteit. Főleg Rose és Cedric, sőt, még Scorpius is. Kidüllesztette mellkasát, és beszívta a sötét, mélyen alvó kastély oly ismerős illatát. Csaknem elbúcsúzott az iskolától, ám aztán arra jutott, hogy az bolondság volna. Ahelyett megfordult, és kettesével szedve a fokokat lerobogott a lépcsőn.

Már majdnem elérte a rotundát, leendő útitársai fojtott beszélgetésének visszhangját is hallotta, mikor halk csilingelés közepette egy alak lépett elő az árnyékok közül. Legnagyobb meglepetésére James Sybil Trelawney professzort ismerte fel benne.

- Á, James – mondta a tanárnő reszketeg hangon. – Indul a nagy kaland a kolóniákra, igaz? Örülök, hogy alkalmam adódott személyesen elbúcsúzni. Kívánom, hogy az utatokat kímélje meg a mélységből leselkedő, pusztító végzet, mely folyamatosan lesi, melyik elővigyázatlanra csaphat le.

- Köszönöm, professzor – mondta James. – Ööö, legalábbis azt hiszem. Miért van ébren ilyen korán?

Trelawney színpadiasan mélyet sóhajtott.

- Ó, manapság kevés alvással is beérem. A korral jár. De ne hagyd, hogy feltartsalak! A többiek már biztosan várnak…

Könnyedén megpaskolta James vállát, ahogy az elhaladt mellette. Karkötői vidáman csilingeltek. Hirtelen James megtorpant, és csaknem elejtette a táskáját. A professzornő ujjai mélyen James vállába vájtak, olyan erővel, hogy lila körmei a szó szoros értelmében eltűntek a fiú melegítőfelsőjének szövetében. James felpillantott Trelawneyra, de ő nem nézett vissza rá. Egyenesen előre meredt, szeme tágra nyílt, tekintete pedig olyan kifejezéstelen volt, mintha szoborrá vált volna.

- Tanárnő? – szólította meg James aggodalmasan. – Minden rendben? – A rotunda felől még mindig hallatszott a családja és barátai beszélgetésének visszhangja.

- Lángokban álló világot látok – szólt Trelawney társalgási hangnemben. Úgy tűnt, nem kimondottan Jameshez beszél, de nem is csak magában. A szavak úgy csüngtek a levegőben, mintha saját életet élnének, mintha lélegző lények volnának az emberi látás határain kívül. James összerezzent, de a nő keze még mindig satuként markolta.

- Világok világok hátán, az öröklétbe nyúlva – folytatta a professzor álmodozó, dallamos hangon. – Mindegyik egy helyhez kötődik, az alaphoz, a támaszhoz, a tengelyhez, mely körül a valóságok fordulnak. Imbolyog, elferdül, lezuhan… darabokra hullott, s magával sodort minden dolgot és időt.

- Ööö, professzor…? – zihálta James, próbálva lefeszíteni magáról Trelawney kezét. Az igazat megvallva alig érezte a fájdalmat. Szavai azonban olyanok voltak, akár a mérgező köd. Félt lélegezni, mert attól tartott, ha a szavak beléje jutnak, megfertőzik, és valami kimondhatatlan sarjad belőlük.

- Csak egyetlen van – merengett tovább Trelawney. Hangja megváltozott, valahogy mélyebbé vált. – Csak egy, ki a sorsok nexusában áll, s kinek keze ismét egyensúlyt hoz, avagy feledésbe taszít. A hatalom nem az ő kezében van, hanem azéban, akit ő terel. Csupán egyetlen kimenetel lehetséges. A végzetek felsorakoztak. Leszáll majd az éj, melynek nincs hajnala, nincs hajnal, kivéve az örök tűz hajnalát, ahol a világok démontüze lobog, elemészt, a fény, melyből nem fakad élet. Jó éjszakát. Jó éjszakát. Jó éjszakát. – Hátborzongató hangon ismételgette ezt, mint egy megakadt lemez. James erősen összerezzent. Végül a professzor eleresztette James vállát, aztán egyenes tartással előre esett, akár egy kivágott fa. James gyorsan előre ugrott, hogy elkapja. A tanárnő olyan könnyű volt, és testét úgy teleaggatta karperecekkel, ékszerekkel és színes sálakkal, hogy James egy pillanatra úgy érezte, mintha kirakati bábut fogna.

- Professzor? – nyögte James. Próbálta megfordítani a nőt, de az olyan merev és hideg volt, akár egy darab fa. Megrázta őt. – Trelawney professzor?

A tanárnő szemei vakon meredtek a plafonra félrecsúszott szemüvege mögül. Jamesen eluralkodott a pánik. Mély lélegzetet vett, hogy segítségért kiáltson, de abban a pillanatban Trelawney összerándult a kezében. Szinte fuldokolva levegőért kapott, karjával kapálózva próbált felülni. James megfogta a nő egyik hideg kezét, és a válla alá nyúlt, hogy felsegítse.

- Jóságos ég! – lihegte Trelawney. Hangja vagy egy oktávval magasabban csengett a megszokottnál. – Mivé lettem, elájulok a folyosó kellős közepén. Elnézését kérem, Mr. Potter, remélem, nem riasztottam meg nagyon…

James csak akkor engedte el a professzort, mikor az már szilárdan állt a lábán, ám még akkor is gyanakodva figyelte az arcát. Szíve kalimpált a mellkasában. Úgy tűnt, Trelawney nem emlékszik arra, ami történt, sem a különös szavakra, de tudta, hogy valami történt; ebben James szinte teljesen biztos volt. Trelawney egy pillanatig a fiúra meredt, aztán elkapta a tekintetét.

- Nem lesz semmi baj, James – mondta elhalón. – Kérlek, menj, menj…

Úgy festett, mintha nem akart, vagy nem tudott volna James szemébe nézni.

- Professzor – szólt James lassan. – Biztos benne, hogy… Mit jelentett ez az egész?

- Fogalmam sincs, miről beszél, fiatalember – kapta fel a fejét a tanárnő, mintha a másik valami különösen csúnyát mondott volna. – Menjen már. A családja vár önre.

- Visszakísérhetem a szobájába, professzor – ajánlotta James. Közelebb lépett, és a nő könyökéért nyúlt.

- Ne! – Trelawney csaknem felsikoltott, és a könyökét is elrántotta. Egy pillanattal később erőt vett magán, és józanabb hangnemre váltott. – Ne. Nincs szükség rá. Csak menjen, kérem.

James tágra nyílt szemekkel, aggodalmasan meredt rá.

- Olyasvalakiről volt szó, aki ott lesz a hajón, igaz?

Trelawney remegve felsóhajtott, majd hátát a falnak vetette, és egy mályvaszín kendővel legyezgette magát.

- Sokan csak kinevetnek – mondta, mintha csak magában morfondírozna. – Ők nem hisznek a kozmikus harmóniában. Nem hiszik, hogy a ritka látókhoz tartozom. – Kissé őrülten felvihogott, látszólag teljesen kiment a fejéből, hogy James is ott van. Ami azt illeti, a fiú már valóban távozóban volt, egyre hátrált; nem szívesen hagyta magára a professzort, de tudta, hogy az útitársai már várják. Trelawney nem nézett fel rá, viszont tovább motyogott magában, arca elveszett a folyosó árnyai mögött. Végül James megrázta a fejét, sarkon fordult, és futásnak eredt a rotundáról odahallatszó hangok felé.

- Te voltál, James – mondta Trelawney olyan érzelemmentesen, hogy James megtorpant. – Gondolom, senki nem lepődne meg, ha tudná, hogy alig néhány valódi látomásom volt életemben. Ritkán emlékszem rájuk, s ez az alkalom sem kivétel, de egyet tudok: téged láttalak. Te vagy a kiválasztott. Te vagy a megoldás, de nem a kulcs. Te fogod terelni azt, aki legyőzi a sötétséget. Éppen most… éppen most… – Hangja lemondó lett, végül teljesen elhalt.

James lassan hátrapillantott a válla fölött. Trelawney ugyanott volt, ahol hagyta, vállát a falnak vetve, félig elveszve az árnyékok között.

- Összekeveri. Az apám volt a Kiválasztott, nem én. Az ő dolga volt a világ megmentése.

A professzor lassan megrázta a fejét, aztán ismét felnevetett. Vékony, reménytelen hang volt.

- Az apád valóban kiválasztott volt. Ő teljesítette feladatát. Most az univerzum fizetséget követel, és ezt a fizetséget te fogod megadni. Meg van írva. Ahogy az apád sem tudott, te sem menekülhetsz a végzeted elől.

James maga is meglepődött, mikor meghallotta a saját hangját.

- Én ezt nem hiszem el. Semmi sincs kőbe vésve. Bármi is az a fizetség, harcolni fogok ellene.

- Jól tudom – mondta Trelawney olyan keserűen, hogy Jamesnek belesajdult a szíve. – Hogy ne tudnám? De el fogsz bukni, édes fiam. Elbuksz… – Az utolsó szót szinte csak lehelte, így a hatás olyan volt, mintha a szavakat elnyelte volna a sötétség. Jamest kirázta a hideg tőle.

- James? – szólította meg egy hang. Az apja volt, Harry Potter. – Te vagy az? Indulnunk kell.

James a folyosó túlsó végére pillantott, és meglátta, hogy a fáklyafényben egyre nyúló árnyak közelítenek felé.

- Jövök, apa – kiáltotta. – Csak… belefutottam valakibe. Búcsúzkodtunk… Még mindig itt…

Megfordult, és előre bökött, azonban Trelawney eltűnt. A pirkadat sötétjébe burkolózó folyosón nyoma sem volt senkinek.

Folytatása következik…
A következő rész címe: A Gwyndemere

1. fejezet (pdf)

Így hát, szomorúan bár – egy szavazat az “azonnal” részre tőlem származik -, de bizonytalan időre el kell halasztanom az első fejezet premierjét, legalább amíg arra rájövök, hogy mi a könyv címe. De öröm az ürömben, hogy így az első néhány fejezetet heti rendszerességgel kaphatjátok majd, és talán addigra Geo elkészül az előzetessel is – melyhez egyébként a JP film szereplői adják a hangjukat.

A szavazás még él, de hogy ne a végtelenségig húzódjon, mondjuk vasárnapig lehet eldönteni a kérdést. Addigra remélhetőleg azt is megtudom, hogy tényleg ez-e a helyes cím. Németül is így hívják, szóval valószínüleg ez, de majd kiderül. Addig is kitartást!

Mert hogy ami most a hamadik kötetben zajlik, attól eldobom a hajam. Eddig négy fejezet került publikálásra, és eddig négyszer maradt tátva a szám hol a döbbenettől, hol a “látványtól”, hol pedig az itt-ott felbukkanó baljóslatú jelek miatt. Azt hiszem, nem mondok nagyot, ha kijelentem: a James Potter és a Sorsok kriptája (még mindig csak munkacím) az eddigi tíz Potter kötet legjobbika lesz. Ráadásul olyan jelek mutatkoznak, hogy a James Potter sorozat sokkal monumentálisabb és epikusabb lesz elődjénél, ami azért nem kis teljesítmény egy fanfictiontől.
Persze nem bírtam magammal, és amint alkalmam adódott (értsd: végeztem az első fejezet olvasásával) rögtön belefogtam a fordításba. Azóta a második fejezetnél tartok, és felmerült bennem a kérdés, hogy mikor tárjam elétek. Mivel ebben nem szeretnék egyedül dönteni, így szavazásra bocsátom a kérdést.

View This Poll

Felhívom mindenki figyelmét, hogy amennyiben a minél hamarabbi kezdést szavazzátok meg, nem garantálhatom (sőt!) az állandó frissítést, tehát előfordulhat, hogy hetekig nem lesz új fejezet. Úgy kerül fel az új rész, ahogy elkészül a fordítás. Ezt vegyétek figyelembe választás előtt!

A türelmesebbeknek egyelőre ennyi, ha minden jól megy, a napokban jövök a borítóval (vázlatot már láttam, de a végleges csak az első fejezettel érkezik), és talán lesz egy kis teaser trailer is (a hosszabb előzetes az elhúzódó írói munka miatt január végére tolódik). A kíváncsibbak kattintsanak a Tovább gombra, ahol elolvashatják az egyes fejezetek címeit, amikből esetleg lehet spekulálni a történetet illetően.

Nos, itt vagyunk. Tudom, hogy úgysem bírtatok magatokkal, és mindenki kattintott.

Íme tehát a fejezetek:

1. fejezet – Búcsú Roxforttól (Hogwarts Farewells)

2. fejezet – A Gwyndemere (The Gwyndemere)

3. fejezet – Tengermélyi összecsapás (The Undersea Encounter)

4. fejezet – Az álom (The Dream Story)

5. fejezet – New Amsterdam (New Amsterdam)

6. fejezet – A ferdefűz alatt (Under the Warping Willow)

7. fejezet – Alma Aleron (Alma Aleron)

8. fejezet – A sorsok kriptája (The Vault of Destinies)

9. fejezet – Archív támadás (???) (The Archive Attack)

10. fejezet – James és a selejt (James and the Scrim)

11. fejezet – Jardin d’Eden (Jardin d’Eden)

12. fejezet – Játékmágia (Game Magic)

13. fejezet – Az oktogömb és az irányító (The Octosphere and the Arbiter)

14. fejezet – Magnussen fejtörői (The Magnussen Riddles)

15. fejezet – Az összetartás csillaga (The Star of Convergence)

16. fejezet – Karácsony Philadelphiában (Christmas in Philadelphia)

17. fejezet – A lovas balladája (The Ballad of the Rider)

18. fejezet – A dimenziókulcs (The Dimensional Key)

19. fejezet – Haszontalan meglepetés (Unhelpful Revelations)

20. fejezet – Albus története (Albus’ Story)

21. fejezet – Kelletlen szövetség (Unlikely Alliances)

22. fejezet – Összefonódó sorsok (Woven Destinies)

23. fejezet – A vég kezdete (The Beginning of the End)

24. fejezet – Túl a függönyön (Through the Curtains)

25. fejezet – Akik hátra maradtak (Those Who Stayed Behind)

Mint már korábban említettem, még én sem olvastam a regényt, tehát a címek változhatnak, és némelyik minden valószínűség szerint változni is fog. Addig is, lehet találgatni.

Nincs más hátra, boldog új évet, és jó szórakozást kívánok!

A filmet megnézhetitek egyben (a Youtube linkek maguktól váltanak), vagy a lent látható öt részben, esetleg a fájlokat letölthetitek innen.

Ne feledjetek véleményezni!

Ez a történet egy kicsit szokatlan. A James Potter és a Kapuőr átkának (a James Potter és az Ősök udvara folytatásának) egy mellékszála, mely a második regény karácsonya alatt játszódik. Ha még nem olvastad azokat a könyveket, ez a sztori meglehetősen nagy és fontos spoilereket tartalmaz, ráadásul talán nem is lesz olyan élvezhető, mint reméled. Épp ezért, hadd javasoljam, hogy vess egy pillantást a fent említett történetekre, mielőtt tovább olvasol. Ha élvezted Ms. Rowling Harry Potter könyveit (és miért lennél itt, ha nem így volna?), akkor nagy esély van rá, hogy a fentiek is elnyerik a tetszésedet. Ha végeztél, térj vissza a Petra kimenőjére. Sokkal több értelme lesz, és elégedett leszel magaddal, hogy megfogadtad a tanácsot.

Másrészről viszont, ha már olvastad a két regényt, és ismered Petra eddigi történetét, remélem, élvezni fogod ezt a kis külön bepillantást az életébe.

Kezdjük hát…

- Ez nem küzdősport, Albus! – fakadt ki James, és lelökte magáról az öccsét, aki nagyot nyekkenve a földre huppant. – Majdnem eltörted a pálcámat, te eszement.

- Talán ha bekerültél volna a kviddicscsapatba, hozzá lennél szokva a durva játékhoz – felelte Albus mézesmázosan, miközben feltápászkodott. – Különben is, ha nem lennél ilyen nyámnyila, még mindig játszanánk, és már meg is szereztem volna a pontomat.

James felállt a fotelből, majd színpadiasan leporolta magát.

- Csak mérges vagy, mert én nyertem. Lilynek igaza volt; rossz vesztes vagy. Azt mondta, soha többé nem játszik veled Ágygömb és korlátot, mert a múltkor megvert benne, erre te kihajítottad a játékot az ablakon.

- Hazugság – morogta Albus. – Sosem vert meg abban a hülye játékban. Egyébként pedig anya egy egyszerű begyűjtő bűbájjal visszahozta a kertből a darabokat.

James körbenézett a szinte teljesen üres klubhelyiségben, és felemelte a pálcáját.

- Mi az állás, Rose?

Rose nagyot sóhajtott a tűz mellett.

- Hét-null – válaszolt anélkül, hogy lejjebb eresztette volna a könyvét.

- Na és ki a vesztes? – sandított az öccsére Albus.

- Én – felelte Rose. – Csendesebben, hagyjatok olvasni! Ha nem bánjátok, van fontosabb dolgom nálatok.

- Csak indítsuk már a csigát! – türelmetlenkedett Albus a közeli széken heverő, kissé már ütődött almát fixírozva. – Úgy lefúrózom, hogy hetekig almapürét vakarhattok a falakról.

James elvigyorodott, miközben a két fiú maguk közé lebegtette az almát.

Petra Morganstern némán figyelt a sarokból. A fiúk egymást túlharsogva igyekeztek felülkerekedni a másik bűbáján, amitől az alma nagy bukfenceket vetett a levegőben. Albus az ajkát beharapva ide-oda oldalazott a bútorok között, és felborított egy kisasztalt. Az alma egy kanapé fölé sodródott, és csaknem Petra ölébe pottyant. James előre szökkent, pálcájával vadul hadonászott, ahogy megállt közvetlen Petra előtt, és le sem vette a szemét bucskázó almáról. Petra nem mozdult. Egy pillanattal később a gyümölcs átevickélt a szoba túlsó végébe, a kandalló elé. James gyorsan utána ugrott, nehogy Albus bevigye a saját célkörébe.

Néhány másodperccel később Petra feláll, és habár nem igazán volt tudatában, hová megy, átvágott a helyiségen, pontosan James és Albus között. Egyik fiú sem nézett rá, noha olyan közel haladt el mellettük, hogy a köpenye végigsöpört James lábán. Petrát ez nem lepte meg. A köpönyeg az apja csomagjával érkezett, és figyelemreméltó hatalma volt. Nem mintha bujkálni akart volna, mindössze már hozzászokott, hogy rajta van. Egyrészt, mert melegen tartotta, de legfőképp, mert megadta neki azt a szabadságot, amire szüksége volt… a felfedezéshez.

A láthatatlanság nagy előny olyasvalaki számára, akinek ennyi titka van.

Petra némán bandukolt az üres folyosókon, jobb keze ujjait a hűvös kőfalakon húzva. A legtöbb fáklyát kioltották, de a számtalan ablakon beáradó kemény, téli napfény elűzte az árnyakat, és halott hüvellyé varázsolta a fal mentén strázsáló páncélokat. Bal markában egy apró tárgyat szorongatott. Nem nézett le arra a kezére, és ha mégis megtette volna, alighanem maga is meglepődött volna attól, amit benne lát, mintha a bal keze önálló életet élt volna. Petra azonban csak sétált, megállás nélkül, és csupán a jobb kezét használta ajtónyitásra és a lépcsőkorlátoknál való fogódzkodásra. Bal kezét szorosan az oldalához szorította, elfedve annak saját kis sötét titkait.

Merlin igazgató úr itt volt valahol. Petra nem tudta pontosan, a kastélyban hol, de érezte őt, noha már napok óta nem is látta. A mágus még mindig megszállottan kutatott valami után. De nem volt ezzel semmi gond. Petrának volt egy olyan gyanúja, hogy bármily hatalmas is a köpeny ereje, ha az igazgató egyszer csak felbukkanna előtte a folyosón, előle nem rejtené el. Pillanatnyilag Petra örült, hogy senki sem látja, legfőképp Merlinus. Halkan, nyugodt léptekkel tovább sétált.

Az egyik lépcső tetején jobbra fordult. Ahogy távolodott a lépcsőforduló hatalmas ablakától, lassan beleveszett a folyosó sötétjébe. A kastély ezen a táján sokkal hűvösebb volt, és ahova tartott, még hidegebbre számíthatott, de nem bánta. Alig érezte.

Tudatában volt, hogy valami nincs rendjén azzal, amit tesz, mégis, a jó és rossz közötti különbségtétel mostanában kevésbé volt fontos a számára, mint néhány hónappal korábban. Most mindent olyan zavarosnak talált. Nehéz volt bizonyos dolgokra gondolnia, mint az anyjára, az apjára, vagy a minisztériumból érkezett csomagra, sőt, még a köpenyre is, amit éppen viselt. Valami alapvetően rossz volt ezeknek a dolgoknak a megértésében, mégsem tudta rávenni magát, hogy szembenézzen az igazsággal. Túlságosan fájt. Petra átka épp az volt, hogy túl okos, így nem csaphatta be magát örökké. A hang a kamrában azt mondta, hamarosan minden megváltozik. Minden reménye és kívánsága valóra válik, az egyensúly helyreáll, aztán mindennek vége. Ezek közül többé egyik sem érdekelte. A bomlás képe elsorvad az egészen új valóság vakító fényében. Addig Petrának csak a saját szívét és eszét kell legyűrnie. Úgy vélte, képes rá. Remélte, hogy képes rá.

A lánymosdó ajtaja előtt megtorpant. Odabent volt a titkos lépcső, mely levezetett a kamrába, a furcsán szikrázó tóhoz. Halványan érzékelte, hogy a tó szívfájdító, kecsegtető titkainak megszállottja lett. Közben viszont azt is tudta, hogy semmi újat nem találna odalent. Most legalábbis még nem. Szívesen alászállt volna a sötétségbe, hogy láthassa szerettei arcát, de jól tudta, hogy az csak még inkább lehangolná és elszomorítaná. Még nem jött el az idő. Addig csak figyelhetett és reménykedhetett. És félhetett.

Tudtán kívül megszorította a baljában tartott tárgyat. Kicsiny, piszkos baba volt gombszemekkel és fekete fonálból készített rendetlen hajjal. Homlokára valaki suta villámot rajzolt zöld tintával.

(A Griffendél klubhelyiségében James a homlokához kapta kezét, ahogy múló fájdalom nyilallt bele. A hasogató érzés olyan hirtelen távozott, ahogy jött, de épp elég ideig maradt, hogy Albus megszerezhesse az első pontját. Albus diadaltáncot járt, James pedig a fejét csóválva, zavarodott, aggodalmas képpel figyelte. Rose homlokráncolva pillantott fel, tekintete találkozott Jamesével. A kezében lévő ősöreg könyv vörös szövetborítója kopott volt. Gerincén szürkés-arany betűkkel ott állt a címe: Párhuzamos történelmek könyve, harmadik kötet.)

A lánymosdó előtti folyosón Petra tökéletesen mozdulatlanul állt, jobb kezét előre nyújtva, de nem érintve meg vele a vastag faajtót. Végül pislantott egyet. Elfordult az ajtótól. Mostanában úgyis eleget járt a kamrában. Talán épp itt az ideje egy kis szünetnek. Lassan, önmagával küzdve, Petra megfordult, és ismét elindult. Nem érezte jobban magát, de úgy érezte, most ő irányít.

Az utóbbi időben ritkán volt benne része.

A hófedte domboldal szinte vakított a hideg, délutáni fényben. Petra hunyorogva távolodott a kastélytól, és a fagyott hó ropogását hallgatta a cipőtalpa alatt. Nem volt terve, sem konkrét úti célja, de Roxmorts első házainak tetői hamarosan feltűntek a dombok fölött. Boldog szíveket és frissen sült süteményeket idéző fehér füstpamacsok csíkozták az eget. Valahonnan a távolból karácsonyi dalt hozott a szél. Petra kissé elmosolyodott, és a hang irányába fordult.

Ahogy beért a faluba, Petrát elbűvölte a színes ruhákba, meleg gúnyákba burkolózó, nevetgélő és cseverésző járókelők látványa. Menet közben mosolya kiszélesedett, és mivel az egyik sarkon megállt, hogy eltegye az apja köpönyegét (és a titokzatos babát), többen visszamosolyogtak rá. Egy alacsony, ráncos varázsló mélyen meghajolt előtte, és még a kötött sipkáját is levette, megmutatva kopasz üstökét.

- Boldog karácsonyt, ifjú hölgy! – harsogta boldogan. – És hozzon sok örömöt az új esztendő!

Petra mindentudó mosolyt villantott a férfira, aztán továbbment.

A Weasley Varázsvicc Vállalat üzlete előtt hatalmas, tolongó tömeget talált, feltételezhetően a bejárat fölé kifüggesztett táblának köszönhetően, mely nagy betűkkel hirdette: „Csak most, csak Önöknek, az ötórás holdfény őrület! George tisztára begőzölt! Ünnepi, utolsó utáni végkiárusítás!” Petra az arcokat fürkészte, de egy ismerőst sem látott. Átsétált az utca túloldalára, megkerülte a kétemeletes újságosbódét, és egy mellékutcára kanyarodva a Három seprűt vette célba.

Odabent szörnyű hőség uralkodott, a kocsma zsúfolásig volt boszorkányokkal és varázslókkal. A fal mentén sorakozó asztaloknál nem volt hely, mindenki forró vajsört vagy borsmentás whiskyt kortyolgatott, a karattyoló kórus visszhangja madárraj énekére emlékeztetett. Petra a pulthoz furakodott, és sikeresen becsusszant két vaskos váll közé.

- Mit adhatok, kedveském? – kiabálta túl a hangzavart Madam Rosmerta. Petra elé lépett, arca csak úgy ragyogott, feltehetően a remeknek bizonyuló karácsonyi bevétel miatt.

- Igazából csak egy szobát kérnék egy-két éjszakára – felelte Petra egy galleont téve a csillogóra polírozott bárpultra.

Rosmerta gyors, hozzáértő pillantást vetett az érmére. Már öregedett, de káprázatos szeme és göndör tincsei, melyek évtizedeken keresztül Roxmorts elengedhetetlen tartozékainak számítottak, mit sem vesztettek bájukból.

- Tartasz egy amolyan lányos kimenőt? – hajolt közelebb Petrához. – Biztos, hogy ez jó ötlet, kedvesem? Most talán minden csupa móka és kacagás odakint, de napnyugta után történnek néha érdekes dolgok.

- Tudok vigyázni magamra – mosolyodott el Petra. Rosmerta megláthatott valamit a mosolyban, mert nagyra nyílt a szeme. Egy pillanatig még a lányt fixírozta, aztán eltüntette a galleont.

- Az ég tudja, a világ kedvez az olyan nőknek, akik tudják, mit akarnak – biccentett elismerően. – Thrimple segít felvinni a holmidat, ha van egyáltalán. Reggelit nem szolgálunk fel, de az ebéd kárpótol érte. Választhatsz az utolsó két szobából, kedveském, és ha szükséged van valamire, csak szólj!

Petra mosolyogva bólintott.

- És lenne még valami. – Rosmerta ismét áthajolt a pult fölött, és egyenesen Petra fülébe súgta: – Ha lemegy a nap, tartsd kéznél a pálcádat. Mostanában farkasokat láttak errefele, ha érted, hogy értem. Jobb az óvatosság.

Petra ismét bólintott, ám ez alkalommal nem mosolygott.

Petra apjának földi javai a következők voltak: egy váltás ruha, egy kalap, egy pár bőrcsizma, ami olyan viseltes volt, hogy alig állt meg magától, egy olcsó varázspálca, egy borotva, valamint hét galleon, két sarló és egy befőttesüvegnyi knút, aminek a megszámolásával Petra nem vesződött. Nem sok, de láthatóan ez volt minden vagyona a letartóztatásakor. Petrának eddig fogalma sem volt, mihez kezdjen a pénzzel, de ahogy a Három seprű-beli bérelt szobájának ablakában állt, és az alatta elterülő Guddymutter sugárútra lassanként belopakodó éjszakát figyelte, úgy döntött, hogy a Madam Rosmerta által említett „lányos kimenő” nem is rossz ötlet. Valószínűleg az apjának sem lenne ellenére. Volt még valami a minisztériumból kapott csomag legalján. Petra zsebkendőbe bugyolálva egy kis opálbrosst talált, csodaszép aranyfoglalatban. Kizárt volt, hogy valaha is látta, mégis, ahogy a kezébe fogta a brosst és gyönyörködött benne, két nagy könnycsepp gördült le az arcán. Úgy vélte, karácsonyi ajándék lehetett az édesanyjának, amit az apja néhány nappal a letartóztatása előtt vásárolt. Sosem volt lehetősége átadni. Még Petra is látta, hogy a bross nem kimondottan drága, de az ékszer egyszerű szépsége meglepte. Habár szerény ajándék, Petra biztosra vette, hogy az apja többhavi fizetése ráment. A kő sápadt, gyöngyházszínű felszínét nézve Petra tisztán látta a jelenetet. Az apja az ékszerüzletben álldogált (valahogy azt is tudta, hogy a bolt nem más, mint az Abszol út és a Zsebpiszok köz sarkán lévő Ichabod családi ékszerek és ritkaságok) legjobb ingjében és nyakkendőjében, a gallérját igazgatva, igyekezvén úgy festeni, mint aki tudja, mit csinál, miközben a tulajdonos, maga Mr. Ichabod egyre csak sóhajtozott és fagyosan mosolygott. Petra látta, ahogy az apja szeme felcsillant, mikor észrevette az üveges pultban az opálbrosst, közelebb lépett hozzá, teljesen megigézve annak szépségétől. Az ékszer mellett heverő kis álcédulára írt összeg valamivel több volt, mint amivel számolt, de eltökélte magában, hogy akárhogy is, de az övé lesz. Petra apja újabb havi fizetését tette félre, ami alatt Mr. Ichabod nem volt hajlandó félretenni a melltűt, sem alkudni rá, mivel (ezt Petra tisztán látta lelki szemeivel) egyszerűen nem hitt benne, hogy a foltozott kabátot és munkáskalapot viselő férfi ki tudja fizetni. Végül azonban meglett a pénz, és Mr. Ichabod boldogan csomagolta be a brosst, és írta meg a nyugtát cikornyás betűivel. Az apja távozott, zsebében a kis dobozzal, és arcán olyan mosoly ült, mely csak olyanok sajátja, akik tudatában vannak, hogy valami csodásat tettek olyasvalakivel, akit mindennél jobban szerettek.

Petra vakon meredt ki az ablakon a hófedte utcára, kezében a melltűvel. Talán az egész történet csak a fejében létezett Mr. Ichabodról, az apjáról és a kiállított brossról, de nem így gondolta. Az emlék mintha bele lett volna ágyazódva az opálba, mint egy apró kincs. És most, hogy Petra már azt is tudta, hogy nézett ki az apja, hiszen látta az arcát a kamra titokzatos, zöld tavában, az emlékkép csak még tisztább lett. A látomás keserű volt, hiszen az apja sosem adhatta oda a brosst a nőnek, akinek vette, de közben édes is, mert boldognak láthatta az apját. Nem tudta, mi fog vele történni. A jövője egyszerűnek és világosnak ígérkezett, de boldognak.

Petra gondolkodás nélkül a pelerinjére tűzte a brosst. Mikor végzett, szemügyre vette tükörképét az ablaküvegen. Az ékszer ragyogni látszott az esti félhomályban, összegyűjtötte azt a kevés fényt, amit még talált, és varázslatossá tette. Petra felsóhajtott.

Egy pillanattal később elhagyta a szobát, és gondosan bezárta maga után az ajtót. Sétálni indult.

A főutca kiürült, mikor a nap narancs és lila színekbe öltözve lebukott a látóhatár alá. Keletről hideg szellő fújdogált, homokként sodorba magával a havat. Petra meg-megállt az üzletek kirakata előtt, és lustán megszemlélte a portékákat: a dekoratív koboldkardokat, a Wravenbrick fémműves üzlet serlegeit, bőrtáskákat, a Calamus Pennabolt kínálatát, és az Aranytalár Varázslódivat színes ruháit. Végül Petra letért a főutcáról, és elhaladt a régi Szellemszállás előtt, melynek kerítése erőteljesen düledezett, mióta a ház többé már nem volt szellemjárta. A hűvös szél feltámadt, Petra összehúzta magán a pelerint. Mire úgy döntött, hogy visszatér a Három seprűbe, és ha lehet, kér egy kis ennivalót Madam Rosmertától, már nem tudta pontosan, merre jár. A keskeny utca mentén apró, különböző szinten rozoga házikók sorakoztak. Valahol mögöttük azonban Petra még mindig látta a főutca lámpáinak vigasztaló, sárgás fényét. Mivel a járdán néhány rosszarcú varázslóval találkozott, inkább befordult egy mellékutcába, hogy minél hamarabb valami forgalmasabb helyet találhasson.

A sikátor nagyon szűk volt, tele elszórt hókupacokkal. Petra lassan, vigyázva vágott át a szeméthalmok között. A kacskaringós utca a falu romlottabb környékén vezetett keresztül. Petrának eddig fogalma sem volt, hogy Roxmortsban ilyen helyek is léteznek. Keményre fagyott, foszlott ruhadarabok lógtak az épületek közé kifeszített köteleken. Egy helyen csaknem eltorlaszolta az utat néhány szemetes konténer, és egy félig beomlott tornác. Ahogy terjeszkedett a sötétség, a sarkokban fenyegető árnyak gyülekeztek, mintha ezt a helyet sosem hagyná el az éjszaka, csupán visszavonulna kissé, amíg odakint világos van.

A sikátor következő kanyarulata mögött halvány fény pislákolt. Petra befordult a sarkon, átevickélt egy különösen nagy hótorlaszon, és egy csapat mocskos, ösztövér alak között találta magát. Annyi réteg piszkos ruha volt rajtuk, hogy Petrának beletelt néhány pillanatba, mire felfogta, hogy koboldok. Az apró lények egy lyukas üstben lobogó, ragyogó fényű koboldtüzet ültek körül. A lángok ide-oda táncoltak, és vadul nyaldosták – a semmit. A koboldok kiolvashatatlan, fekete gombszemükkel meredtek a lányra.

- Bocsánat – szólt Petra. Lehelete fehér pamacsként szűrődött ki a száján. – Csak vissza szeretnék jutni a főutcára. Meg tudnák, kérem, mutatni az utat?

A koboldok merev képpel bámulták őt, nagy, bütykös kezük a térdükön nyugodott. Petrának egy pillanatra eszébe jutott, hogy talán hajléktalanok, de aztán elvetette az ötletet. A koboldok rendkívül találékony és önálló népség voltak. Egy gyors pillantás a környezetükre aztán megválaszolta magának a kérdést: a közelben nyílt a Wravenbrick fémműves üzlet hátsó bejárata, tehát a koboldok feltehetően fémművesek voltak, akik pihentek egyet az egész napos robot után. A látvány akár még érdekes is lehetett volna, ha nincs az a keménység a Petrára meredő apró szemekben.

- Mindegy – szólt Petra, és lassan oldalazva próbálta kikerülni a társaságot. – Látom már, majdnem elértem az utcát. Magam is megtalálom.

Alig jutott el Petra fülébe, mikor az egyik kobold megszólalt. Hangja mély volt, és csendes, fenyegető, mégis udvarias.

- Lehetséges volna, barátaim, hogy az ifjú boszorkány nincs tudatában, hogy kobold területen halad át?

Petra vére megfagyott az ereiben. Megtorpant.

- Ja, nagyon úgy tűnik – felelte a másik kobold, le sem véve szemét a lányról. – És teszi ezt a tisztelet legkisebb jele nélkül. Felvilágosítsuk?

- Sajnálom – szólt Petra, igyekezvén nyugodtnak hangozni. – Azt hittem, ez a sikátor közterület. Nem akartam birtokot háborítani.

- Figyelmen kívül hagyta a táblát – mondta a harmadik kobold szelíden. Ő sem nyíltan Petrához beszélt, holott fagyos tekintetével nem eresztette őt. – Nem törődik a törvénnyel. Elnézésre számít, semmi kétség. Mint minden boszorkány.

Petrát bekerítette a három kobold, hátát a hideg téglafalnak vetette. Gondolatai száguldottak, eszébe jutott, hogy a zsebében ott a pálcája, de végül úgy döntött, nem húzza elő, mivel attól félt, ez csak olaj volna a tűzre. A többi kobold is lassan felállt, és közelebb lépkedett.

- Mi a… mi a törvény? – kérdezte. Fogai vacogni kezdtek a hidegtől. – Nem számítok elnézésre. Csak nem tudtam. Örömmel… ööö…

- Sarcot kell fizetnie – mondta az első kobold. Szemében szikrázni látszott a varázstűz fénye.

Petra megtapogatta a zsebét.

- Nincs sok nálam. Talán ha hat galleon.

- Nem varázslópénzt, édes lányom – dorombolt a második kobold. – Ez nem a Gringotts. A pénzed itt értéktelen.

Az egyik kobold felvonta busa szemöldökét, és közelebb lépett.

- Nézzétek csak, barátaim, kobold tulajdont visel magán – szólalt meg most először. – Holdkönny, szép aranyfoglalatban. Ott van, a válla alatt.

Az első kobold megnézte, aztán lassan bólintott.

- Ja, az megteszi. Ha volna olyan kedves, szép boszorkány… – nyújtotta tenyerét Petra felé.

- Nem – mondta Petra olyan határozottan, ahogy csak tőle telt. – Nem az enyém, hogy továbbadjam. Az apámé volt. Én nem…

- Egyáltalán nem a tiéd, édes lányom – szólt a kobold hűvösen, és újabb lépést tett feléje. – A koboldoké. Ugye nem tagadod, hogy a mi kezünk munkája?

- Nem – hebegte Petra. – Dehogy. Én csak…

- Sérteget minket, barátaim – mondta a harmadik kobold, félelmetesen szikrázó szemekkel. – Tiszteletlen velünk, és nem hajlandó kifizetni a sarcot, ráadásul a saját tulajdonunkkal.

 Petra a falhoz szorította a hátát.

- Nem. Én csak… kell lennie valami más módnak!

- Nem kérésnek szántuk, édes lányom – emelte fel a hangját az első kobold. – Add át a sarcot, különben erővel vesszük el. A boszorkánymágia semmiség a koboldoknak. Vagy szeretnéd ezt a keményebb úton megtanulni?

A kobold előre nyújtotta göcsörtös kezét. Mikor a fekete árnyék rávetült a brossra, Petra kétségbeesve próbált hátrálni, ám nem volt hová. A kobold villámgyorsan, már-már tapintatosan kapta le a melltűt a pelerinről, majd szinte azonnal elfordult, és a lányról elfelejtkezve a szerzeményét kezdte vizsgálgatni a tűz fényében. Petra kissé előrébb hajolt.

- Mit tesz vele? – kérdezte elhalón.

- Még mindig itt van – jegyezte meg az egyik kobold.

- Hamarosan elmegy, barátaim – felelte egy másik, visszatelepedve a tűzhöz.

Petra összeszedte magát, felegyenesedett, és kissé a hangját is megemelte.

- Mondom: mit akar tenni a brossal?

- Mi közöd hozzá, boszorkány? – szólt az első kobold oda sem nézve. – Kobold tulajdon. Épp elég ideig mocskoltad be a kezeddel. Sosem volt a tiéd.

- Az apám keményen megdolgozott azért a brossért – mondta Petra növekvő dühvel. – Tisztességes úton vásárolta. Ne merészelje azt állítani, hogy lopta!

Az első kobold bosszúsan hátralesett púpos válla fölött.

- Ti emberek, és a „fizetségetek”. Ha ez a tárgy tényleg az apádnál volt, akkor ő egy hazug tolvaj. Sosem volt az övé, és vagy egy évbe is beletelik majd, míg megtisztítjuk a keze mocskától. Most eredj, mielőtt feldühítesz, boszorkány, és örülj, hogy eltévedtél ma este, és a sors visszajuttatta ezt a tárgyat jogos tulajdonosához.

- Az a bross az apámé volt – ismételte Petra, előhúzva a pálcáját.

A kobold megfordult, és fekete bogárszemével a lányra sandított.

- Ezt vehetem úgy, szép boszorkány, hogy az öreged halott?

Gombóc gyülekezett Petra torkában. Nagyot nyelt, szemébe könnyek szöktek. Képtelen volt megszólalni, helyette nehézkesen biccentett.

A kobold kiolvashatatlan tekintettel meredt rá egy pillanatig, aztán ismét elfordult.

- Jó hírek, barátaim – mondta, ügyet sem vetve Petrára. – Az a mocskos tolvaj meghalt. Így csak feleannyi időbe telik majd megpucolni az ékszert.

Petra felemelte a pálcáját, és a könnyek fátyolán keresztül rámeredt. A koboldok varázstüze váratlanul kialudt, áthatolhatatlan sötétségbe borítva a sikátort.

- Ez nagy hiba volt, édes lányom – mordult fel az első kobold.

- Nem vagyok a lánya – felelte Petra halott, fagyos hangon.

Az éjszaka sötétjét éles sikoly tépte szét, majd hátborzongató recsegés és tompa puffanások sora hallatszott. A zajok belevesztek a hirtelen feltámadó, és a mellékutcán végigszáguldó hideg szél süvítésébe. A szél hókupacokat tett arrébb, bömbölve tépte, szaggatta a csatornacsöveket. Az egész alig tizenöt másodpercig tartott.

Nem messze onnan, ahol a sikátor a főutcába torkollott, egy fiatalember megtorpant. Fülét hegyezve, elkerekedő szemekkel hallgatta a kiáltások és csontropogtató puffanások visszhangját. Megmarkolta a pálcáját, és torkában dobogó szívvel bevetette magát a sikátorba.

- Petra! – kiáltotta, miután a sötétben megállt. – Petra, te vagy az? Már kerestelek! Jól vagy?

Egy árnyék bukkant fel a mellékutca kanyarulata mögül, és lassan közeledett az örvénylő hóban. A fiú pálcáját készenlétben tartva figyelt. Valami mintha felragyogni látszott volna a sötétben, valami gyöngyházszínű fény az alak talárjának mellrészén.

- Petra? – kérdezte a fiú tétován.

- Ted – szól az alak, végre kilépve a legközelebbi utcalámpa sárgás fényére. – Az időzítésed, mint mindig, kifogástalan.

- Petra – lehelte Ted megkönnyebbülten, és átölelte a lányt. – Jól vagy? Nemrég láttalak elhaladni a bolt előtt. Kijöttem, hogy megkeresselek. Mit kerestél a sikátorban?

Petra erőtlenül megrázta a fejét, tekintete furcsán üresnek hatott.

- Csak sétáltam.

- Nem a legjobb helyet választottad rá, Petra – felelte Ted, kivezetve a lányt a főutcára. – Főleg sötétedés után. Találkoztál valakivel?

- Menjünk vissza, Ted. Fázom – mondta Petra, eleresztve füle mellett a kérdést. Ahogy a fiú mellett sétált, hagyta, hogy az köré fonja karjait, de alig érezte. – Olyan hideg van, Ted. Mindjárt megfagyom.

- Most nem mondhatok el mindent – mondta Petra szomorúan a tűzbe meredve. – Talán hamarosan beavatlak, de most még túl nagy. Egyelőre épp elég, hogy a minisztériumból kapott csomagról meséltem. Apám holmijáról.

Ő és Ted egy-egy karosszékben ültek a Három seprű kandallója mellett. Nem messze tőlük soványka karácsonyfa álldogált, rajta színváltós gyertyák pislákoltak. Későre járt, a kocsma csaknem kiürült. Thrimple, a manó az asztalok között sétálgatott, és csettintésekkel irányította az önműködő seprűt és lapátot.

- Noahnak elmondtad, igaz? – kérdezte Ted a majdnem teljesen üres vajsörös korsóján keresztül bámulva a lángokat.

- Kérlek, most ne féltékenykedj, Ted – sóhajtotta Petra, és halványan elmosolyodott. – Noah és én csak barátok vagyunk, legalábbis pillanatnyilag. Különben is, neked ott van Victoire. Azt rebesgetik, egy párt alkottok.

Ted rejtélyesen biccentett, száját összeszorította.

- Szóval még Noaht sem avattad be a többibe, ugye?

- Senkinek sem mondtam el. Ez nem afféle titok.

- De aggódsz miatta – jegyezte meg Ted. – Sőt, meg vagy rémülve.

Petra kissé megrázta a fejét.

- Sosem ismertem a szüleimet, Ted. Úgy nőttem fel, hogy még csak nem is hallottam róluk. Miért most? Miért kellene érdekelnie? Hogyan hiányozhat valaki, akit nem ismersz?

Ted nem felelt. Vagy egy percig néma csendben ültek, és a lassan a végét járó tűzbe meredtek. Végül Ted szólalt meg.

- Szerintem nem kell a szüleiddel élned, hogy ismerd őket. Szerintem épp annyira ismered őket, mint az űrt, amit a hiányuk hagy benned. Az üresség formáján keresztül ismered őket. Nálam legalábbis így van.

Petra bólintott.

- Csak azt tudom, hogy szükségem van rájuk. Szükségem van az útmutatásukra. Össze vagyok zavarodva.

- Gondolod, hogy ők tudnák, mit kell tenned? – érdeklődött Ted.

Petra ezen eltöprengett, majd megvonta a vállát.

- Minél idősebb vagyok – folytatta Ted –, egyre inkább rádöbbenek, milyen keveset tudnak az emberek. Úgy nőttem fel, hogy azt hittem, a nagyanyám az égvilágon mindent tud. Aztán, pár évvel ezelőtt észrevettem, hogy szinte minden információját a Hírverőből szerzi. Mármint semmi bajom a Hírverővel, de az élet dolgai, és a száraz tényközlés két különböző dolog. Szeretem a nagyanyámat, de mikor erre rájöttem, teljesen ledöbbentett, hogy egész élete során ő is csak ugyanazokat a kitalált és kiszínezett dolgokat ismételgette, mint mindenki más. Ez a tudat rémisztő volt, másrészről viszont megnyugtató. Azt jelentette, hogy hozzá hasonlóan én is a magam formájára alakíthatom az életemet.

Petra Tedre sandított.

- És mit jelent neked most a nagymamád?

Ted elvigyorodott.

- Amit mindig is. Hogy mindig ott lesz valaki, aki azt mondja, szeret, és minden rendbe jön. Azt hiszem, igazából ezért vannak azok, akik szeretnek minket. Talán nem tudják, miről beszélnek, az is lehet, hogy nagyobb hülyeséget nem is mondhatnának, de ettől még ugyanolyan szívesen halljuk néha tőlük.

- Ez nem túl megnyugtató – szólt Petra laposan, és visszafordult a tűz felé.

- Csak mert túl sokat gondolkozol – felelte Ted határozottan. – Túl sokat látsz bele. Az a te bajod, hogy túlságosan okos vagy, Petra. Mindent túlbonyolítasz.

- Jobb, mintha az ellenkezőjét tenném.

- Dehogy is – mosolygott Ted. – Néha olyan biztosak vagyunk abban, amit látni fogunk, hogy becsapjuk magunkat, és tényleg azt látjuk, holott egyáltalán nem az a valóság. Nem azért hiányoznak a szüleid, mert útmutatásra van szükséged az élethez, Petra. Azért hiányoznak, mert szükséged van valakire, aki leül melléd, és biztosít, bármerre vezessen is az utad, nagy kaland lesz, mert ők ott lesznek veled, és szeretni fognak, akármit teszel is.

Petra mosolytalanul pillantott Ted felé.

- Mitől lettél ilyen szakértő?

Ted vállat vont.

- A kor, tapasztalat, meg négy vajsör. Adj hozzá egy lángnyelv whiskyt, és még papírt is szerzek róla, hogy zseni vagyok.

Petra akaratlanul is elmosolyodott.

- Látod? – lökte meg Ted egy kicsit a lány vállát. – Megnevettettelek. Erre jók azok, akik szeretnek téged. Képesek vagyunk megnevettetni, még ha ramatyul fest is a világ.

Petra biccentett, majd nagyot sóhajtott.

- Egyébként tetszik hosszún a hajad.

- Igen, az utóbbi időben több stílust is kipróbáltam – felelte Ted élénken. – Megvolt a tüsi – beszéd közben a haja katonai hosszúságúra zsugorodott, amiről Petrának a Sötét Varázslatok Kivédése tanáruk, Kendrick Debellows jutott az eszébe. – És kísérleteztem a rock-sztár hosszúsággal is – folytatta Ted, mire a hajszálai őrült iramban nőni kezdtek, és csakhamar váll alá érő, fekete hajzuhatag takarta el az arcát. – Sőt, kipróbáltam a George Weasley speciált is – mondta végül, és a hajszíne hirtelen égővörösre váltott. Petra a szája elé kapta a tenyerét, és hangosan felkacagott.

- Még az arcod is megváltozott – nevetett. – Egy pillanatra tényleg úgy néztél ki, mint George.

- Kicsit nehéz irányítani – ismerte be Ted feltápászkodva. – Évek óta nem használtam a metamorfmágus képességemet. Még csak most tanulom újra.

Petra hátradőlt a székén, és némán figyelte, amint Ted leakasztja kabátját a kandalló melletti kampóról.

- Elmész.

- El – bólintott a fiú. – George rám osztotta a holnapi nyitást. Az a fickó egyáltalán nem tartja tiszteletben, hogy nem vagyok korán kelő típus.

Petra arcán még akkor is ott játszott a mosoly, mikor Ted felvette a kabátját.

- Köszönöm, Ted. Jó volt beszélgetni.

- Beszélgetésben vagyok a legjobb – felelte Ted. – Bocs, hogy nem hoztam neked semmit karácsonyra.

- Ez alkalommal nem rovom fel neked.

Ted az ajtó felé fordult, aztán megdermedt. Arcán félmosollyal visszanézett Petrára, majd közelebb hajolt.

- Minden rendbe jön – súgta neki. – Az egész egy nagy kaland. Az olyan emberek, akik szeretnek – mint én is –, végig ott lesznek veled, tégy bármit is.

Petra elmosolyodott, ezúttal őszinte mosollyal. Ted viszonozta. Hosszú, kínos csend állt be, ahogy egymás szemébe néztek, aztán végül Ted lesütötte a tekintetét.

- Jó éjt, Petra – mondta. – Boldog karácsonyt.

- Neked is boldog karácsonyt, Ted – felelte a lány.

Ted keresztülvágott az asztalok között, átlépett Thrimple lebegő lapátja fölött, majd csupán egy hűvös, téli szellőt hagyva maga után, távozott.

Petra belenézett a tűzbe.

Egy perccel később előre nyúlt, felvette a pelerinjét, és az ölébe terítve megkereste rajta a rátűzött brosst. Óvatosan levette, és a tenyerébe helyezte.

- Ó, papa – súgta. – Mondd, hogy minden rendbe jön! Mondd, hogy szeretni fogsz, bárhová vezet is az utam!

Mint korábban, az opálkő érintése most is az apja képét idézte meg. Petra látta, amint megveszi a melltűt az undok Mr. Ichabodtól, hogy felveszi az ékszert, és az utcára viszi, ahol lágyan szállingózott a hó. Az apja boldog volt. Valami csodálatosat tett olyasvalakivel, akit szeretett.

Petra tüdejében hirtelen bennrekedt a levegő. Ujjai lassan összezáródtak az opálbross körül. Tévedett volna? Lehetséges ez? Néha olyan biztosak vagyunk abban, amit látni fogunk, mondta Ted néhány perccel korábban, hogy becsapjuk magunkat, és tényleg azt látjuk, holott egyáltalán nem az a valóság…

Látomásában az apja boldogan lépkedett a hófedte macskaköveken, és boldogan dudorászva kerülgette a vásárló járókelőket. Aztán halkan, kissé hamisan, énekelni kezdett:

„Ó, a kislányom, a leggyönyörűbb leányka kerek e világon,

Hollóhajú lánykámnak e szépséges gyémántkövet ádom,

Aztán táncra perdülünk, a szamóca hold alatt keringünk,

A hercegnőm és én, mint két galamb, oly boldogak leszünk,

Mint két galamb, oly boldogak leszünk…”

Petra nagyot nyelt. Az apja nem a feleségének vásárolta a brosst. A kislányának vette, aki még csak az anyja pocakjában növekedett. Akkor persze még nem tudhatta, hogy lánya lesz, de úgy tűnt, mégis tudta, vagy legalábbis olyan erősen remélte, hogy az számára felért a tudással. Vásárolni akart a lányának egy családi ékszert. Már akkor is szerette őt, mikor még meg sem született, mikor még nem is ismerte. Csak a szívében érzett remény formájában.

Boldog karácsonyt, Petra drágám, hercegnőm… Boldog karácsonyt…

Petra egyedül ült az üres kocsmában, és elvesztett apját siratta. De még a könnyein át is mosolygott. Kezében ott szorította a brosst, a karácsonyi ajándékát. Szorosan fogta, s hozzá lágyan ringatózott a tűz fényében, mintha ismét gyermek volna, aki erős, megnyugtató karok ölelnek… ringatózott…

VÉGE

Petra kimenője (pdf)

- Felőlem te elismerhetsz, amit akarsz – szipogott mellette egy vörösesbarna hajú nő, és átlépett egy olajasan csillogó tócsát a járda közepén –, de attól még nem lesz igaz. A berkshire-i dombvidéken töltött karácsonyt semmi sem múlhatja felül. Attól, hogy látok egy műanyag hóembert egy taxi antennájára tűzve, még nem lesz ünnepi hangulatom.

- A fények szépek – jegyezte meg a férfi zavartalanul. – És ez a nagy sürgés-forgás… Mintha az Északi-sarkon lennénk, ezek az emberek pedig a Télapó manói volnának.

- Túl sok manót ismerek ahhoz, hogy ezt ünnepinek fogjam fel, James. – A nő lejjebb húzta gyapjúsapkáját, és összerezzent. – Különben is, hogy lehet ilyen hideg havazás nélkül?

A férfi játékosan meglökte őt a csípőjével, és elmosolyodott.

- Ugyan már, Lil. Hónapok óta most először jöttünk ki a házból egyedül. Jó, nem egy elvarázsolt szánon ülünk a téli csodaországban, de attól még karácsony van. És valaki, akit ismerek, nagyon fog örülni ennek itt. – A férfi kissé megemelt egy kis, fehér táskát, rajta csupa sötétvörös színű betűkkel a Shugarwhim’s, Abszol út felirat. A nő kajánul elvigyorodott, és kikapta a zacskót a férfi kezéből.

- Még túl fiatal, hogy tudja, mi az a rugdalózó. Csak annyit fog észrevenni, hogy melegen tartja a lábacskáját éjszaka.

- Nem róla beszéltem – felelte James halkan, majd karját átvetette Lily derekán, és séta közben szorosan magához húzta. A nő nagyot sóhajtva kényelmes helyzetbe fészkelődte magát.

- Bármit viselhet, akkor is imádom. De a zöld akkor is kiemeli a szeme színét, nem gondolod?

James színpadiasan az égre emelte tekintetét.

- Így gondoltam az utolsó három alkalommal, mikor a boltban kérdezted. Azóta nem változott a véleményem, bár ha még egyszer rákérdezel, talán fog.

- Nem halsz bele, ha egy kicsit kényeztetsz, legalábbis amíg csak egy van. Csak várj, míg tele lesz velük a ház.

- Mint annál a családnál a Shugarwhim’s kiárusító standjánál? – vonta fel a szemöldökét James ravaszkásan. – Ilyesmivel ne is viccelj! Életemben nem láttam még ilyen sok vörös hajút egy helyen. Ráadásul szinte biztosra veszem, hogy az egyik „elbűvölő gyermekük” megpróbált becsempészni egy Zonkó bűzbombát a kabátzsebembe. A kis mihaszna nem lehetett több nyolcévesnél.

- Ó, de láttad az ikreket? Annál nincs is imádni valóbb.

- Ugye most csak cukkolsz? Először tanuljunk bele egy babával, majd aztán jöhet a kviddicscsapat. Ez így elég igazságos?

Lily nem felelt. Távolba révedő szemekkel, a kis táskát lóbálva lépkedett tovább. James rásandított.

- Ugye már nem aggódsz? – kérdezte halkan.

Lily kissé megrázta a fejét, majd felvonta a vállát, s végül mélyet sóhajtott.

- Már hogyne aggódnék?

James nagy levegőt vett, és megtorpant egy forgalmas kereszteződésnél. Egy piszkos busz fehér füstfelhőt eregetve húzott el mellettük, de a férfi ügyet sem vetett rá, csak a felesége felé fordult.

- Te is hallottad az igazgatót, Lil. Még ha a jóslat igaz is, mi tökéletes biztonságban vagyunk. Ha szükséges, elrejtőzünk a házban, választunk egy titokgazdát, és meghúzzuk magunkat, amíg el nem múlik a vész. Ha nem bízol Dumbledore-ban, hogy tudja, mit beszél, hát…

Lily a homlokát ráncolva kereste James szemét, ám néhány pillanattal később lesütötte a tekintetét.

- Gyere! – szólt, majd kézen fogta a férfit, és lelépett a járdáról.

Átvágtak az úttesten, és egy darabig néma csendben sétáltak. A mugli tömeg úgy hömpölygött körülöttük, mint megáradt folyó teszi az útjába kerülő sziklákkal. Volt, aki bőröndöt cibált maga után, mások az egyre-másra felbukkanó taxikat intették le. Lily a zsúfolt utca fölé hajoló házak ablakaira pillantott. A város iránti ellenszenve ellenére viszonylag jól ismerte ezt a környéket. Az iskolai legjobb barátja, Anastacia Troika most itt élt, az utca túloldalán magasodó épület harmadik emeletén. Lily végigpillantott a homlokzaton, és könnyedén megtalálta Stacia lakásának ablakát; a csipkefüggöny mögött színes fények villóztak. A mugli járókelők azt feltételezhették, egy tévé fényét látják, ám Lily jól tudta, hogy nem így van. Stacia előszeretettel díszítette karácsonyfáját élő orosz szikramadarakkal, melyek az örökzöld ágaira építették apró fészkeiket, hogy aztán pislákoló szárnyaikkal világítsák meg az egész fát. Lily egészen a harmadéves korukig minden karácsonykor segített felállítani egy ilyen fát a griffendéles lányok hálótermében, mígnem Dumbledore professzor azt mondta, hogy a szikramadarak színpompásan villogó szárnya és csivitelése zavaróan hathat a közelben aludni próbáló lányokra. Lily mindig is gyanította, hogy Christiana Corsica panaszkodott Dumbledore-nak, és egyáltalán nem azért, mert nem tudott aludni az apró madaraktól. Christiana egész egyszerűen egy öntelt liba volt, aki hajlamos gyűlölni mindent, amit akár egy kicsit is szebbnek tartottak nála. De persze ez csak Lily különbejáratú sejtése volt, mely sosem nyert bizonyítást. A sors fintoraként Christina alig egy saroknyira osztozott egy tetőlakáson hátborzongató ikertestvérével, Chrystophannel. Egyikük sem dolgozott, már amennyire a Lily barátaiból álló véndiák kör tudta, de a Corsica család a vagyonosabbak közé tartozott, így elég valószínűnek tűnt, hogy a lakást a világtól elvonult apjuk fizette az ikreknek.

Miközben James mellett lépkedett, Lily elmerengett azon, mennyi ablak tartozhat még varázslócsaládokhoz, vagy a nyüzsgő utca megannyi üzlete közül mennyit vezethetnek boszorkányok és varázslók. Az Abszol út titkos területe meglehetősen messzire nyúlt, de Lilynek tudomása volt róla, hogy az ottani boltok többsége tart fent egy eldugott kis helyiséget a környéken megforduló több ezer varázstudó számára; ezek voltak az „Abszol út mócsingjai”, ahogy az apja szokta hívni őket. Némelyik titkos varázsüzlet pocsék minőségű mágikus konyhafelszereléseket és bizsukat árult, mint amilyen az a szörnyű kakukkos óra is volt, amit James előző évben vásárolt, máshol viszont sötétebb üzelmek folytak. Lilynek – minden ok nélkül – ismét Corsicáék jutottak az eszébe, és a titokzatos tetőlakás. Lehetséges volna, hogy nekik is megvan a maguk kis üzlete, és a közelben lévő otthonuk szolgál találkozóhelyül? Lily kissé elmosolyodott, és megrázta a fejét. Csak mert nem kedveled, feddte meg magát, az még nem jogosít fel rá, hogy valami sötét összeesküvés fejeként gondolj rá.

Úgy döntött, még csak meg sem említi Jamesnek, min morfondírozott az imént. A férfi bevallottan gyűlölte Christiana hugrabugos testvérét, Chrystophant, és gondolatban valószínűleg még az előtt elítélte és Azkabanba vetette volna őt, hogy visszatértek volna a Godric’s Hollow-i házukba.

A pár tovább sétált a következő sarok felé, ahol egy kissé sovány, bágyadt képű Mikulás elszántan rázta a csengőjét, és nagy hangon dicsőítette a mögötte lévő bolt lélegzetelállító ajánlatait. Ahogy elhaladtak mellette, James megmarkolta Lily könyökét, és váratlanul behúzta őt egy szűk mellékutcába.

- Mit művelsz? – meredt Lily a férjére a homlokát ráncolva.

- Nem akarlak megrémíteni, szívem, de kapkodd egy kicsit magad, és tartsd nyitva a szemed!

- Mégis miről beszélsz?

- Nem vagyok benne biztos, de már elég ideje lopakodom, hogy felismerjem, ha valaki más is lopakodik. Azt hiszem, követnek.

Lily mély levegőt vett, de James még azelőtt belefojtotta a szót, hogy a nő hangot adhatott volna félelmének.

- Nyugi, Lil, bárki is az, nem lehet idősebb nálunk, és közel sem olyan jó a követésben, mint én és Tapmancs. Akkor szúrtam ki, mikor egy tömbbel odébb megálltunk a sarkon. Elfordult, és olyan képpel meredt egy cipőbolt kirakatára, mintha egyenként meg akarna számolni minden egyes csukát.

- Akkor egyszerűen csak hoppanáljunk haza! – súgta Lily sürgetőn. – Miért vezetjük be egy sötét sikátorba?

James a szeme sarkából az egyik üzlet ablakára pillantott, és megvizsgálta a tükörképüket, csak azután válaszolt.

- Mert tudni akarom, ki az.

- James, ne! – meredt rá Lily. – Ez ostobaság!

- Maradj mögöttem – szólt James, és Lily bosszúsan vette észre, hogy a férje élvezi a helyzetet. James ismét elfordította, és bevezette őt egy rettentő szűk zsákutcába, majd szinte rögtön felsietett vele egy lépcsőn, és betolta egy sötét kapualjba. Eléje lépett, és előre szegezett pálcáját fürgén forgatta az ujjai között. Sirius és ő majdnem egy teljes évig gyakorolták ezt ötödévesként abban a reményben, hogy ettől lendületesebbnek és fenyegetőbbnek tűnik a pálcakezelésük. Lily az égre emelte tekintetét.

Léptek koppantak a sikátor bejárata felől, és egy árny bukkant elő. Egy pillanattal később az alak sebesen beszaladt az utcába. Vékony volt, és hosszú, fekete köpenyt viselt, melynek hátracsúszott kámzsája, láthatóvá téve a fekete hajat és egy kampós orrot. Lily azonnal felismerte az alakot, és éppen kiáltani akart, ám James gyorsabb volt. Leszökkent a lépcsőről, kiugrott a zsákutca közepére, és felemelte pálcáját.

- Levicorpus! – kiáltotta, de hangját elnyomta a jövevényé, aki egy hajszálnyival korábban mondta ki a lefegyverző bűbáj varázsigéjét. Fény villant, James pálcája kiröppent a kezéből, és zörögve bebucskázott a sikátor végén álló számtalan szemetes konténer közé.

- Most komolyan, Potter – mordult fel az alak. – Tanulnod kéne pár új bűbájt.

- Perselus! – kiáltotta Lily, és a férjét megkerülve a két férfi közé állt. – Mit keresel itt?

- Nem azt, amire valószínűleg gondolsz, Evans. Az a hajó elment. Másrészről pedig, nem kell magyarázkodnom.

- Követtél minket – lépett a felesége mellé James. – Az ember nem pont ezt várná a bájitalok új, roxforti mesterétől.

- Az ember nem pont azt várná egy bujdosva élő párocskától, hogy egy védelemmentes, zsúfolt utcán sétálgatnak, ahol bárki rájuk támadhat.

James összeszűkítette szemét.

- Honnan tudsz te erről?

Piton színpadiasan felsóhajtott.

- Rém gyanakvó vagy griffendéles létedre, Potter. Ahogy mondtad, én vagyok a bájitalok új mestere, és mint ilyen, bejárásom van egyes bizalmi körökbe. Maradjunk ennyiben.

Lily mélyen Piton szemébe nézett.

- Miért követtél bennünket, Perselus?

Piton néhány másodpercig állta Lily tekintetét, de aztán elfordult, és leeresztette a pálcát. Úgy tűnt, komoly harcok dúlnak a bensőjében, végül James felé intett, és rámeredt.

- Azért, Evans, mert ez a férfi, akihez az életedet kötötted, túl arrogáns és ostoba, hogy felfogja, ő sem sérthetetlen. Nem tud megvédeni téged. És ha ő nem képes rá, valakinek muszáj.

- Elég – mondta James halkan. – Eleget hallottam. Gyere, Lil…

- Perselus – lépett közelebb Lily a sötét alakhoz. – Mit tudsz minderről? Többet, mint amit elárulsz, igaz? Látom rajtad.

- Lil, nem bízhatsz meg benne – fogta meg a nő könyökét James, és próbálta elhúzni őt. – Amennyire tudjuk, puszipajtások azokkal, akik ránk vadásznak.

Piton ismét elfordította a tekintetét.

- Menjetek – mondta komoran. – Minél tovább ácsorogtok itt, annál veszélyesebb.

James Lilyre pillantott.

- Várj itt! Mindjárt visszajövök.

A nő szemöldökét ráncolva aprót biccentett. James Piton felé nézett, de a sötéthajú férfi még mindig kerülte a pillantását. James viszolyogva megrázta a fejét, majd szó nélkül elsétált egykori évfolyamtársa mellett. Miközben a szemetes konténerek között a pálcáját kereste, hallotta, hogy Lily és Piton fojtott hangon beszélgetnek. Piton egy zsíros hajú szemétláda volt, de James biztosra vette, hogy mindent figyelembe véve, teljességgel ártalmatlan. Szitkozódva turkálta ide-oda a rozsdás konténerekből kicsordult szemetet. Végül egy penészes újság alatt találta meg a pálcát. Felvette, s míg visszafelé tartott a sikátor szájához, beletörölte azt a farmerja szárába. Hirtelen megtorpant, és alaposabban is szemügyre vette a két oldalon föléje magasodó épületeket. Lassan hátrafordult, és a zsákutca végére pillantott. Mosoly ült ki az arcára.

- Tudtam, hogy ismerős valahonnan – mondta magának. Ezt el kell mesélnie Siriusnak, amint hazaértek. Mennyi idő is telt el azóta az este óta? Négy év, öt? Lehetetlen. Sirius nevetni fog, és valószínűleg még azt is megkérdi majd, hogy a motorja keréknyoma még mindig bele van-e égve az aszfaltba. Remus viszont nem lesz elragadtatva. Babonás fajta volt; vélhetően az „átka” miatt. Azt, hogy egyszer régen a mugli zsarukkal, és most Pipogyusszal is ugyanabban a mellékutcában néztek egymás szeme közé olyasféle kozmikus véletlen, amit Remus „ómennek” tartana. James úgy döntött, így is, úgy is elmondja neki.

- Gyerünk, Lil – sétált oda a nejéhez, ügyelve rá, hogy Piton mindig csak a hátát lássa. – A többiek már várnak. Mikor legutóbb egyedül hagytuk a babát Remusszal és Pettigrew-val, egy tál Mindenízű Drazsé-péppel akarták megetetni.

- James – szólt Lily halkan, szemét még mindig nem véve le Pitonról. – Perselusnak nincs hol karácsonyoznia.

James megdermedt, és a nőre bámult.

- Ugye csak viccelsz? – motyogta. – Ezt nem gondolhatod komolyan.

- Igenis komolyan gondolom. És tudom, hogy helyesen fogsz cselekedni.

James mélyet sóhajtott, majd hátrapillantott a válla fölött. Piton már elrakta a maga varázspálcáját, és éppen a köpeny csuklyájának megigazításával foglalatoskodott. Mikor végzett, szó nélkül elindult az utca felé.

- Hé, Perselus – kiáltott utána James. Csak nagy nehézséges árán tudta egyenletes szinten tartani a hangját. – Ööö, bocs az előbbi rontásért. Talán tényleg csak segíteni akartál. Egy vacsorameghívással jóvá tehetném? Lil sütött kacsát, és ott lesz Sirius, Remus meg Peter is. Mint a régi szép időkben.

- A régi szép idők – horkantott fel Piton, de nem fordult hátra. Felsóhajtott. – Te tényleg nem fogod fel, ki van a nyomodban, ugye? Meghívsz magatokhoz, megmutatod a házat, ahol éltek, dacára mindannak, amit az igazgató mondott. Így van?

- Nos – felelte James elkomorodó képpel –, ha ezzel azt akarod mondani, hogy mégsem vagy olyan megbízható…

- Azt akarom mondani, hogy senki sem megbízható, Potter. Most nem. Ott van Dumbledore, meg a te kis baráti köröd. Reméljük, hogy jól választottál barátokat, bár ami engem illet, kétlem. Meg kell értened, hogy akik titeket keresnek, azokat semmi nem állítja meg. Nem fognak visszakozni, ha gyilkolásra vagy kínzásra kerülne sor. Amíg fel nem fogod, milyen veszélyben vagytok, csak megkönnyíted azok dolgát, akik az életetekre törnek. Talán ez az utolsó figyelmeztetés.

- Honnan tudsz ennyit? – kérdezte James. Ő is kilépett az utcára, hogy Piton szemébe nézhessen. – Dumbledore nem említett semmiféle gyilkosságot. Ő csak egy jóslatról mesélt, ami miatt Őt, Akit Nem Nevezünk Nevén és a csatlósait esetleg érdekelheti a fiunk, és figyelmeztetett, hogy legyünk óvatosak. Biztos többet is mondott volna, ha tényleg ilyen komoly az ügy. Miért kéne hinnünk neked?

- Mégis mit gondolsz, Dumbledore honnan szedte azt a kicsit, amit tud, Potter? – sziszegte Piton, és váratlanul olyan közel hajolt Jameshez, hogy az orruk szinte összeért. – Szörnyű időket élünk, amelyek olyan fokú kockázatot és áldozatot követelnek, amit a magadfajták el sem tudnak képzelni. Valakinek le kell merészkedni a sötétbe, ha ti hálátlan korcsok nem teszitek. Valakinek vállalnia kell a felelősséget, ami alól mások kibújnak. S hogy miért tesszük? Nos…

Piton elhallgatott, majd a szeme sarkából Lilyre pillantott, aki tágra nyílt szemmel hallgatta őt. Tett egy lépést hátra, aztán elfordult.

- Nem igazán számít. A lényeg, hogy ne vedd fél vállról a figyelmeztetéseket, ha már kapod őket. A lényeg, hogy értsd meg végre, mivel állsz szemben. Azután a sorsod a te kezedben van.

James résnyire szűkült szemekkel meredt a másik férfira, végül maga is visszalépett, és belekarolt Lilybe.

- Neked is boldog karácsonyt, Perselus – mondta.

Egy pillanattal később fülsértő csattanás visszhangzott végig a kihalt mellékutcán. Piton felpillantott, és látta, hogy Potter és Lily elmentek; dehoppanáltak az otthonukba. Laza és óvatlan módszert választottak, noha ez nemigen lepte meg Pitont. Nagyon lassan megcsóválta a fejét, és átadta magát a dühnek és zavarodottságnak, melyet egészen idáig elfojtott. Hatalmas kockázatot vállalt azzal, hogy követte és figyelte őket, de képtelen volt ellenállni. Talán itt az ideje egy újabb beszélgetésre a professzorral. Nem azonnal, de hamarosan. Nem mondana el mindent Dumbledore-nak; de épp eleget, hogy megvédje Lilyt. James hadd legyen a halálfalóké, de Lily ne. Kockázatos játék volt, ám Piton ehhez rég hozzászokott. Mi a legrosszabb, ami történhet? Ha kiderül, a Sötét Nagyúr legfeljebb végez vele. Valamilyen szinten Piton ettől inkább megkönnyebbült volna.

Erre a gondolatra sarkon fordult, és céltalanul elindult.

Godric’s Hollowban sem esett hó.

Mikor a konyhában megszólalt az óra, Peter Pettigrew nagyot ugrott, és kis híján elejtette a kezében tartott könyvet.

- Te jössz, Féregfark – szólt Remus. – Legutóbb én locsoltam meg azt a micsodát. És jobb, ha sietsz, különben az óra felveri a gyereket.

- Megyek már – zúgolódott Pettigrew. Feltápászkodott, és átvágott a nappalin. Túlságosan meleg volt a házban, amitől harapós lett a kedve. Mióta tökélyre fejlesztette az animágus képességeit, minden háztartást túlontúl fülledtnek talált. Patkányalakban mindig a falak közti hűvös járatokat, a pince dohos sarkait, illetve a huzatos padlás mámorító szabadságát kereste. Bár soha, senkinek be nem vallotta volna, Pettigrew úgy érezte, patkány lénye egyre inkább beszivárgott a hétköznapiba is. Néha elmélázott azon, milyen volna egyszerűen csak patkánnyá változni, és úgy maradni. A patkányok élete könnyű. Nyoma sincs az emberek világát egyre inkább maga alá gyűrő versengésnek és féltékenykedésnek. Csak aludni kell, enni, mászkálni és cincogni.

A konyhában lenyitotta a sütő ajtaját, és szemügyre vette az aranybarnára sült madarat. Neki már késznek tűnt, de mit ért ő ehhez? Próbált visszaemlékezni arra, amit Lily mondott, mielőtt elmentek, de annyi mindent zúdított rájuk egyszerre, hogy egyszerűbb volt nem odafigyelni rá. Hogy is volt? Megfordítani a kacsát és tisztába tenni a kicsit, vagy fordítva?

A sütő felett lógó kakukkos óra hirtelen megremegett, és ismét felhangzott az a harsány hang, ami az előbb kis híján a frászt hozta Pettigrew-ra. A kakukk kirontott apró ajtaján, csaknem telibe találva a férfi arcát. Kitárta szárnyait, fejét felszegte, majd nagyra tátotta csőrét.

- Narancsos kacsa! – dalolta. – Húsz perc, és kész. Itt az idő a meglocsolásnak! Locsold meg zsírral! Senki sem szereti a száraz baromfit!

- Na és mi a helyzet az angolos kakukkal? – mordult fel Pettigrew, és előhúzta pálcáját.

A kakukk Pettigrew felé fordult.

- Nem kell megsértődni – vágta oda neki, aztán visszahúzódott a házába, és becsapta az ajtót, mielőtt Pettigrew egy szót is szólhatott volna.

Pettigrew csak amolyan tessék-lássék módon locsolta meg a kacsát, mivel nem igazán volt benne biztos, hogyan kell használni azt a fura csövet, gumilabdával a végén. Átkozott mugli konyha. James megfogadta, hogy egy kicsit korszerűsíti a helyet, amint ő és Lily belakják a házat, de teljesen lefoglalta a baba, Lily, meg a pofás kis élete, amit a semmi közepén berendezett maguknak. Pettigrew gyűlölte a vidéket. Világéletében Londonban lakott, és minden apró részét imádta. Viszonylag jómódban nőhetett fel. Nem voltak persze gazdagok, legalábbis Sirius családjához képest, de legalább volt egy normális varázslókonyhájuk. A sütőajtó nagyot csattant.

- Mi van, ellenáll a kacsa? – szólt Remus a nappaliból.

- Bocs – felelte Pettigrew. – Kicsúszott a kezemből. Csupa zsír vagyok.

- Kicsit halkabban. Ha felébred a baba, pelust kell cserélni.

- Jól van, Remus.

A konyha közepén állva Pettigrew szinte felrobbant a méregtől. Mostanság sokszor volt dühös, habár hogy miért, azt nem tudta volna megmondani. Remus, Sirius és James a legjobb barátai voltak, mégis, az esetek többségében inkább felképelte volna őket, mintsem velük nevessen. Persze sosem emelt rájuk kezet igazán, de ettől csak még rosszabb lett a helyzet. A saját hangjából csöpögő nyájas behízelgéstől felfordult a gyomra. Pofa be, Remus, ordította volna legszívesebben. Nekem te ne parancsolgass! Mit tudsz te? Csak üldögélsz álszent, önelégült képpel. Ki a vérfarkas a szobában? Én? Nem, én éveket töltöttem azzal, hogy megtanuljam az animágiát, és veled rohangásszak, mikor átváltozol, hogy megóvjalak téged a világtól, és a világot tőled. Ez neked a hála? Ugráltatsz, mint egy gyépés házimanót?

Pettigrew az ablakhoz lépett, és önnön tükörképén keresztül a hórihorgas fák mögött bujkáló holdra bámult. Nagyot sóhajtott, hogy lenyugtassa magát. Hát persze, hogy Remus nem így gondolta. Remus sokszor mutatta ki, milyen hálás. Hiszen legtöbbször mind jól bántak Pettigrew-val, nem igaz? Tükörképe lassan bólintott. De Pettigrew tudta az igazat. Senki sem mondta ki, de mindannyian tudták, hogy ő kilóg a csapatból. Ő sosem volt olyan magabiztos és független, mint a többiek. Próbált lépést tartani velük, úgy élni az életet, mint ők, szemben az árral, magasról ejtve a világra, és soha vissza nem nézve. De a szíve mélyén Pettigrew tudta, hogy ami bennük bátorság volt, benne csupán színlelés. James, Remus és Sirius hűségesek voltak, ő viszont gyáva. És ennek a tudásnak a birtokában Pettigrew legnagyobb félelme az volt, hogy egy nap a többiek is annak látják majd, ami: egy ember formájú patkánynak, nem pedig fordítva.

Előző héten Sirius félrevonta Pettigrew-t. A nevetséges motorbiciklije nyergében ült, és felajánlotta Pettigrew-nak, hogy elviszi egy körre, addig négyszemközt beszélhetnek. Pettigrew félt a motortól, és ebből fakadóan gyűlölte azt. Motyogott valamit arról, hogy haza kellene mennie, de Sirius csak nemtörődöm könnyedséggel legyintett egyet, mintha ezzel az egyetlen kézmozdulattal az egész világot megállásra bírhatná. Pettigrew gyomra összeszorult az irigységtől, mikor arra gondolt, hogy talán így is van.

- Úgy néz ki, Jamesnek és Lilynek szüksége lesz egy titokgazdára – mondta halkan Sirius, és végignézett az utcán. – Azon töprengtem, ki volna a legjobb erre a melóra, Féregfark. Arra gondoltam, téged javasollak. Mit gondolsz?

Pettigrew tudta, hogy a legtöbb embernek hízelgő volna az ajánlat. Micsoda megtiszteltetés, hát nem? Ám Pettigrew egyáltalán nem érezte megtisztelve magát. Dühöt érzett és szégyent. Sirius nem azért akarja őt, mert ő a legmegbízhatóbb és a legtisztességesebb. Nevetséges. Sirius azért javasolja majd Féregfarkot, mert mindenki tudja róla, hogy ártalmatlan. A többiekben megvan az erő, az elszántság vagy a merészség, hogy elárulja a titkot, de Pettiggrew-ban nincs. Egy patkány volt, ami, ha lecsupaszítjuk, nem más, mint egy nagy, kövér egér. Pettigrew-ból nem azért lenne jó titokgazda, mert ő volt a legjobb, hanem épp azért, mert gyenge volt, és félénk. Sosem árulná el a Potter családot abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy nem lett volna hozzá mersze.

Előző héten telihold volt. Szokás szerint a négyes együtt változott át, és a hátsókerten át a közeli erdőbe szaladtak: Remus, a Farkas; James, a Szarvas; Sirius, a Kutya; és leghátul, mint mindig, Pettigrew, a patkány. Mire beértek a fák közé, Féregfark még a szokottnál is jobban lemaradt. Talán a többiek futottak gyorsabban, nem érdekelte őket, hogy a patkány bírja-e a tempót, de az is lehet, hogy maga Féregfark tett le a hajszáról. Talán – habár ez volt az igazság, Féregfark ennek alig volt tudatában – egyszerűen csak azért maradt hátra, hogy lássa, a többiek vajon észreveszik-e a hiányát. Ha ez vezérelte, hát nagyot kellett csalódnia; néhány másodpercen belül a barátai csörtéje beleveszett az éjszaka zajaiba.

De Féregfark nem maradt teljesen egyedül. Valaki rátalált.

A konyhában állva, a saját tükörképére meredve Pettigrew alig tudta visszaidézni a történteket. Gyakran előfordult, hogy a patkány alakban átélt élmények összezavarodtak, de ezt a konkrét emléket mintha szánt szándékkal ködösítették volna el, amolyan felemás emléktörléssel. A képek pimasz szúnyograjként kavarogtak a fejében, sosem nyugodtak. Volt ott pár férfi, talpig feketében, amint valami után kutatva vágtak át az erdőn. Az egyikük felfedezte Féregfarkot, és felismerte az animágus formát, így a csapat a nyomába eredt. Féregfark megrémült; megölik, méghozzá patkány alakjában. De aztán az egyik alak bársonyos, lágy hangon beszélni kezdett hozzá. Patkányként Féregfarknak erősen koncentrálnia kellett, hogy felfogja a szavak jelentését, de eleget megértett, hogy egyben biztos legyen: a férfi gonosz volt, talán az elképzelhető leggonoszabb fajta. És mégis, bármennyire is fájt, ez a férfi meglátott valami értékeset Féregfarkban.

- Nem becsülnek meg téged, igaz? – búgta a bársonyos hang. – Látom, érzem. A „barátaid” nem értékelik a benned rejlő lehetőségeket. Ó, de én annál inkább. Igen, látom benned azt, aki igazán vagy, barátom. Hasznát tudnám venni egy magadfajta varázslónak. Ha felkeresel, naggyá tehetlek. Kedves patkány-barátom, bizonyíthatod, hogy sokkal fontosabb vagy annál, mintsem a „barátaid” képzelték volna. Erre vágysz, ugye? Igen… igen, erre bizony… mindennél jobban… mindennél jobban…

- Kínozd meg – javasolta egy másik alak. – Vedd rá, hogy mutassa meg most, ma éjszaka. Tudjuk, hogy valahol errefelé laknak.

- Oly szeles vagy – mosolygott a bársonyos hang. – Oly lelkes, Lucius, mégis oly tudatlan. Tanulj egy kis türelmet! Ez itt talán hasznosabb, mint hinnéd. Egyelőre csak figyelünk… és várunk.

A szavak az őrületbe kergették Féregfarkot, mintha tű fúródott volna az agya közepébe. Rettegett, még mindig attól tartott, hogy megölik. De aztán az idegenek egyszer csak eltűntek, és csak örvénylő fekete füst maradt utánuk; felhagytak a kereséssel.

Pettigrew úgy vélte, tudja, kik voltak az alakok az erdőben. Azt is tudta, mit kerestek. De természetesen sosem kereste fel a bársonyos hang gazdáját. Soha. Minden ellenére Pettigrew sosem lett volna képes elárulni a barátait.

Másrészről viszont Féregfark…

Ebben a pillanatban kicsapódott a bejárati ajtó, fagyos levegő száguldott végig a kis házon, s vele együtt Lily hangja.

- Egyszerűen csak nem értik meg, James – mondta. – És talán igaza van veled kapcsolatban. Szörnyen gyanakvó vagy.

- Kit nem értenek meg? – nézett fel Remus, és becsukta a könyvét.

- Összefutottunk Pipogyusszal az Abszol út előtt. Majd elmesélem, ha Tapmancs is itt lesz. Mindenki arcát látni akarom, mikor elmondom, amit tőle hallottunk. Egyébként hol van?

- Azt mondta, tesz egy kört a szomszédok kertjében – felelte Remus a szemét forgatva. – Nem igazán van oda az olvasásért. Kábé egy órával azután kezdett viszketni a talpa, hogy elmentetek, de valószínűleg bármelyik pillanatban itt lehet.

- Hogy áll a kacsám? – kérdezte Lily, és Pettigrew mellett besietett a konyhába.

- Kérdezd a kakukkot, ha biztosra akarsz menni – felelte a férfi. – De szerintem akár ehetnénk is.

- O-ó – állt fel Remus. – Valaki tudja, hogy itthon vagytok.

- Biztos hallotta az ajtót – pillantott James a lépcsőre, mely felől hangos sírás hallatszott.

- Majd én felveszem – bukkant fel ismét Lily a konyhaajtóban.

- Dehogy veszed – ugrott a lépcsőhöz James. – Úgyis pelenkát kell cserélni, az pedig papaidőt jelent. Vedd ki a madarat a sütőből, aztán a tied lehet.

Remus elmosolyodott.

- Apák gyöngye.

- Ó, ha muglik lennénk, előbb ülne végig egy operát, mint hogy tisztába tegye a gyereket – emelte a plafonra tekintetét Lily, majd előhúzta pálcáját. – Hagridtól kaptunk egy olyan új, oktogátor alakú pelenkatisztítót, és a fiúk minden egyes alkalommal úgy nevetnek, mint valami eszement, mikor a pelus tisztán és melegen kiröppen a szájából.

- Jó mókának hangzik – jegyezte meg Pettigrew, és lehuppant a kanapéra.

- Segítsek? – kérdezte Remus a konyhaajtóból.

- Azt hiszem, még ki tudok lebegtetni egy kacsát a… ne, várj!

Ajtó csapódott, majd járólapon rohanó mancsok hangja hallatszott. Remus gyakorlott mozdulattal lépett el az ágyúgolyóként száguldó fekete test elől, amely végigcsörtetett a nappalin, majd felrohant az emeletre. Pár másodpercen belül csak az utána maradt hűvös szellő emlékeztetett rá, hogy egyáltalán ott járt.

- Sirius! – kiáltotta Lily dühösen. – Majdnem elejtettem miattad a… nézd meg, milyen mocskot hagytál a konyhapadlón!

- Majd én elintézem – szólt Remus elnyomva egy mosolyt. Előhúzta varázspálcáját, és belépett a konyhába.

Pettigrew a szófán ülve hallgatta a ház zajait; Remus és Lily a konyhában beszélgettek, Sirius és James pedig az emeleten nevetgéltek. Úgy egy perc múlva a két férfi lebaktatott a lépcsőn. Sirius jött elöl fekete nadrágban és egy szintén fekete pólóban, amelynek mellrészére hatalmas, fehér betűket a STYX feliratot nyomtatták, mögötte James lépkedett, karjában a babával.

- Apropó, ajándékok – mondta éppen Sirius. – Hagytam egy kis meglepit a szomszéd néni kertjében.

- Sirius! – harsant fel újra Lily hangja a konyhából.

- Most mi van? Csak egy kerti törpét! Persze nem igazit, hanem egy olyan szobrot. Azt hittem, szereti az olyanokat.

- Még egy ilyen húzás, és azt sem fogom hagyni, hogy egy váltás ruhát hagyj a házunkban – mondta Lily kissé megenyhülve.

- Pofás kis kerti törpe – súgta Sirius Jamesnek. – Az ellenszenves ipse kertjéből szereztem, az utca végén.

- Az úrfi tiszta és boldog – mondta James. Óvatosan átadta a babát Pettigrew-nak, aztán leroskadt az egyik fotelbe. Pettigrew félszegen tartotta karjában a gyereket, és megpróbált lemosolyogni rá. A baba fészkelődött egy kicsit a suta ölelésben, aztán beszívta ajkait, és apró markába fogta Pettigrew kisujját.

- Hát itt vagy – gügyögte Lily, aki a kezét törölgetve bukkant fel a konyhaajtóban. – Itt az én kis Harrym. Jól bántak veled a bácsikáid?

- Már amennyire egy ilyen jóképű, alvó legényke igényelte – mondta Remus. Csatlakozott Lilyhez, és most már ketten néztek le a Pettigrew karjában lévő csomagra. Pettigrew szégyenlős mosollyal pislogott rájuk.

- Mindenki azt mondja, hogy Lil szemét örökölte – jegyezte meg James a fiára mosolyogva –, de a tökéletes külső színtiszta Potter.

- Nem is tudom – ült le Sirius a kanapéra, Pettigrew mellé, és a baba fölé hajolt. – Túl csupasz. Valami hiányzik. Mondjuk egy anyajegy, vagy egy olyan tetkó, mint amilyen Sirius keresztapjának is van. Valami egyedi.

- Te csak hallgass! – Lily átvette a kicsit, és szeretetteljesen ringatni kezdte. – Tetőtől talpig tökéletes. Nem igaz? Hát hogyne lennél az. Én kis tökéletes Harrym. Nem vagy éhes? Hmm?

Harry boldogan felvisított, majd kinyújtózott anyja karjában. Túl fiatal volt még, hogy felfogja, de elégedett volt. Minden rendben volt a világban. Körülötte csupa megnyugtató arc és szerető hang. Világa, a kis ház meleg és csodálatos hely volt, és hamarosan a pocakja is tele lesz. Egy ilyen kisbabának az idő nem jelentett semmit, és ez így is volt jó. Csak a most számított, és a pillanat, amíg tartott, mielőtt megváltozott volna a világ, tökéletes volt. A kis Harry számára a pillanat akár örökké is tarthatott volna.

Amíg a kacsa a tűzhelyen hűlt, a hagyomány szerint Remusra várva, hogy felkezdje, Lily megetette a fiát, és visszagondolt az estére. Igazán nehezére esett nem aggódni. Bármilyen nehéz is volt elképzelni, úgy tűnt, valóban vannak odakint olyanok, akik a Sötét Nagyúr vezetésével csak arra ácsingóznak, hogy ártsanak az ő tökéletes kisbabájának. A Rend segítségével kiábrándító bűbájt vontak a ház köré, de ez közel sem volt elegendő. Drasztikusabb lépéseket kell tenniük a védelmük érdekében, mielőtt nem késő, különben egy szemhunyást sem fog tudni aludni, míg vége nem lesz ennek az egésznek. James bármennyire is megvetette szegény Perselust, Lily a szíve mélyén örült, hogy ő vigyáz rájuk. Perselus boldogtalan, összezavarodott ember volt, és Lily nagyon sajnálta, ami köztük történt – vagy éppen nem történt –, de habozás nélkül megbízott benne. Nem számít, mibe keveredett, s az igazat megvallva Lily tudni sem akart az ügyeiről, azonban tudta, hogy Perselus sosem hagyná, hogy neki vagy a fiának bármi baja essen.

- Ha tényleg fontos vagyok neked – súgta neki a sikátorban, mikor James elment megkeresni a pálcáját –, akkor emlékezz erre.

Kinyitotta a fehér szatyrot, és egy kis pizsamát vett elő belőle. Perselus felé nyújtotta, mintha azt akarná, a férfi érintse meg. Az nem tette.

- Emlékezz rá, hogy számomra ez a legfontosabb a világon – folytatta, miközben a férfi arcát és fekete szemét fürkészte. – Gyűlölheted a döntéseket, amiket meghoztam, de ne gyűlöld azt, amit én szeretek. Tegyél meg minden tőled telhetőt, hogy megvédd! Nem tartozol nekem semmivel, de ha valaha is fontos voltam a számodra, törődj vele is. Neki talán több szüksége lesz rá, mint nekem. Kérlek, Perselus!

Perselus nem felelt, de nem is kellett neki. Mikor James elindult feléjük, Lily visszadugta a pizsamát a táskába. Perselus kifürkészhetetlen szemekkel meredt rá. Nem volt tökéletes ember, de volt szíve, még ha gyűlölte is magát emiatt.

Perselus megteszi, amit tud. Kis vigasz, de egyelőre elég.

Harry baba sugárzóan boldog, elégedett mosolyt villantott az anyjára. Ez volt élete első karácsonya, és kívánni sem tudott volna jobbat.

Odakint némán és szépségesen havazni kezdett.

VÉGE

Harry első karácsonya (pdf)